„Van ott még, ahonnan ez jött”

Beszélgetés André Ferenccel a Végső utáni menedék című antológiáról

Zahorecz Eszter: Mennyire hálás feladat az antológiaszerkesztés? Megcsinálod, mert felkérnek rá, vagy kifejezetten szerethető?

André Ferenc: Alapvetően hálás és melós, a kettő együtt. Ez a második antológia, amit szerkesztek, az első Horváth Benjivel közösen a Címtelen föld volt, az viszont nem felkérésre született, hanem önálló elköteleződésből. Kapott hideget-meleget, egyetemeken még mindig téma, van, ahol vitatkoznak vele, van, ahol dicsérik, de azért még szóba kerül, az Irodalmi Szemlénél és a Forrásnál is készült tematikus lapszám a metamodernről az antológiánk nyomán. Ami a Végső utáni menedéket illeti, kemény meló volt, de ez attól függ, hogy mennyire veszi komolyan az ember, mit akar letenni az asztalra. A kiadó felkért, hogy szerkesszek egy erdélyi költészeti antológiát, mert nekik már másodjára jelenik meg gyerekvers-antológiájuk, aminek viszont tiszta, lezárt szerkezete van: László Noémi az előző antológia óta a folyóiratokban megjelent gyerekverseket szedte össze, azokból válogatott. Viszont a felnőtt antológia esetében sokat gondolkodtam, hogy mi legyen, mert nem akartam volna még egy generációsat. A Címtelen földet megcsináltuk, és szerettük, viszont azt hiszem, hogy eleve jót tenne, ha a következő generációs antológiát már nem én szerkeszteném, hanem egy más szemszög, más esztétika, más világlátás alapján szerkesztenék meg olyanok, akik ebben szintén kompetensek. Szerintem lassan érik egy újabb, mert ez idáig hatévente jelentek meg ilyen antológiák: A hétfejű zsákmány,, A meghajlás művészete, Mozdonytűz. A Címtelen föld óta is eltelt már hat év, de nem az én tisztem, hogy ennek nekiálljak, és összerakjam – rátelepedésnek éreztem volna a generációs kérdésre. Nem lett volna elegáns.

Z. E.: A kötet utószavában, illetve most is megérvelted, hogy bár a versek között rengeteg kapcsolat és áthallás van, nem próbáltad őket egyetlen generációs vagy tematikus keretbe rendezni. De mit nyerünk ezzel a széttartással? Miért nem akartál mégis egy könnyebben körülírható antológiát szerkeszteni?

A. F.: Kerestem a formáját. Nagyon sokat gondolkodtam azon, hogy vállaljam-e, és mi lesz ennek a formája, ha tényleg megcsinálom. A folyóiratokban megjelent szövegeket az Erdélyi Szép Szó szedi össze, ezek mind le vannak fedve. Az viszont már egy ideje foglalkoztat, hogy hogyan lehet a költészetet eljuttatni emberekhez. A reprezentációs antológiák, amelyeket én személy szerint nagyon szeretek, gyakran hullámzó színvonalat hoznak, mert egy bizonyos időszak alatt megjelent szövegeket mutatnak meg, nem lehet mindegyik ugyanolyan erős, inkább egy irodalmi köznyelv látleleteként funkcionál. Egy írócsoportosulás antológiája szintén: vannak kiemelkedő szerzők, illetve olyanok, akik nem feltétlenül lesznek azok, de az adott közegben megvan a szerepük, ennélfogva inkább irodalomtörténetileg, szakmailag fontos az, hogy reprezentál egy közeget, ki tudunk olvasni belőle egy tájékozódást, kontextust, érdeklődési kört, poétikát stb. Én nagyon szeretem az olyan antológiákat is, amelyek egyszerűen összegyűjtenek a szerkesztő által jónak talált verseket, akár a Kriterion tematikus antológiái. Egy szerkesztő már létező szövegeket egy térbe helyez, ezáltal ezek újrakontextualizálódnak. A szerkesztő ízlésén keresztül olvasóként egy új perspektívát kapunk, új jelentéseket nyitnak. Mint például Billy Collins antológiája, a Poetry 180, amelyben összeválogat olyan verseket, amelyek által olyanok számára is próbálja a költészethez való kapcsolódás lehetőségeit megmutatni, akik valamiért nem mernek vagy nem akarnak közel kerülni a lírához, pedig amúgy elkötelezett olvasók. Nem egy szakmai, irodalomtörténeti, poétikai szempontból homogén antológia, hanem egyszerűen irodalomnépszerűsítő. Annyit mond: nézd, itt vannak ezek a versek. Szerintem jók, hátha neked is tetszeni fognak. Számos ilyen antológiát is olvastam, például Szerb Antalnak a Száz vers című gyűjteménye, amelybe világirodalmi verseket válogat, és a magyar mellett eredeti nyelven is olvashatók a szövegek. Vagy Simon Mártonnak a 99 magyar vers antológiája is egy szubjektív válogatás, mégis izgalmas olvasmány. Angolszász nyelvterületen is ismerek jópár ilyet, például Ted Hughes és Seamus Heaney kötetét, amely közel hatszáz oldalas. Az, hogy én egy alkotótól, akinek van tájékozottsága, kapok egy válogatott playlistet, amelyből megismerhetek szerzőket, poétikákat, világokat, amelyeket esetleg nem ismertem, annak igenis tétje van. Ted Hughes-ék antológiájában ott van Shakespeare, Walt Whitman, meg aki kell, de ott van benne például Pilinszky János, József Attila, Weöres Sándor és Juhász Ferenc is, angolul. Hát ez milyen menő már! Nekem is ez volt a koncepcióm, olyan verseket válogatni össze egy antológiába, amelyeket szívesen megmutatnék más olvasóknak is, akik a költészettel szóba akarnak állni, legyenek megrögzött versolvasók vagy épp lírától rettegők, hátha sikerül megtéríteni őket is. Erre épp a romániai magyar költészet volt az apropóm, most innen válogattam. De lehetett volna bárhonnan, összmagyar irodalom, román irodalom, világirodalom, és még csak nem is beszéltünk arról, hogy melyik évszázadból legyen. Válogatás, mely javaslat, lejátszási lista. Egymilliárd playlist van, metál playlist, techno playlist, és rákattintunk. Lehet, hogy találunk olyan előadókat vagy számokat, amelyeket nem ismertünk, de továbbvisznek. Ez egy válogatás, egy playlist a playlistek korában, ahol mindenki ilyeneket hallgat. És minden playlistben ott van legalább harminc dal, előadó, aki nagyon fontos, de van harminc, akit nem is ismertem, de valamiért mégis érzem, miért van helye ott. És persze ott a másik ezer, ami meg kimaradt, pedig szintén helye lett volna ott.. Ez volt tehát a koncepció hosszas gondolkodás után, hogy a költészet szeretetét megmutassam olyan versek által, amelyeket én olvasóként szívesen olvastam, és amelyek akár egy mondat, hangulat, akár egy poétikai megoldás, akár egy ritmus vagy szókapcsolat miatt gyakran eszembe jutnak. 

André Ferenc és Borcsa János (Forrás: SepsiBook)

Z. E.: Az előbb említett antológiákra a szerkesztőjük nevével hivatkoztál, ami arra mutat rá, milyen erősen kötődhet egy-egy válogatás az összeállító személyéhez. A kötet születéséről szóló rövid utószóban azt írod: „Ez az antológia nem reprezentatív, csupán illusztratív […]. Arról vajmi keveset árul el, hogy milyen a romániai magyar líra, inkább az derül ki belőle, hogy én mit szeretnék most megmutatni belőle.” De ki tudja-e vonni magát teljesen egy ilyen válogatás a kánonteremtés gesztusa alól? Ha valaki húsz-harminc év múlva veszi le a polcról a Végső utáni menedéket, óhatatlanul valamiféle korrajzként is fogja olvasni. Hogyan viszonyulsz ehhez szerkesztőként?

A. F.: Nincs meg az a pozícióm, hogy kánont teremtsek ezzel az antológiával. Egy fecske nem csinál kánont. Ahhoz, hogy kánonteremtővé tudjon előlépni, egy irodalomtörténészi munkacsoport kellett volna, hogy olyan szövegeket előkotorjon, amelyek a hatástörténetük által igazolhatóan fontos lenyomatokat tudtak hagyni maguk után egy adott irodalmi mezőben. Megtalálni a legfontosabb nevek legalapvetőbb slágereit. Egy ilyen antológiát is szívesen elolvasnék, örülnék, ha valaki megcsinálná, de erre nem én vagyok hivatott – semmiképp sem egymagamban. Nem hiszem, hogy ez kánonteremtő lenne, egyfelől nem is ígéri, nem is vállalja ezt, másfelől meg bízom benne, hogy majd még lesznek más ilyen antológiák, amelyeknek az a célja, hogy az irodalmat megmutassák szubjektív ízlések felől, anélkül, hogy makacsul ki akarnának jelölni egy fő csapásirányt. Meg vagyok győződve arról, hogy bárki más csinálta volna – vagy akár én egy fél évvel később –, teljesen más szövegek, alkotók kerültek volna be, más hangulatból, perspektívából indulva neki ennek az egésznek. Akkor, abban a pillanatban, amikor ezt szerkesztettem, ezeket a verseket szerettem. Ezért nem hiszem, hogy kánonteremtő lenne, és ez egy fura elvárás is. A román irodalomban például nyakra-főre érik egymást az antológiák, évente legalább tíz-tizenöt megjelenik. Van, amelyik csoportosulásos, tematikus, generációs… Azáltal, hogy sokan vannak, még kevésbé lesznek ilyen értelemben kánonteremtők. Mindenképp picit reprezentatív azáltal, hogy valaki bekerül egy ilyen antológiába, azt jelenti, hogy valakinek (a szerkesztőnek) számít. Én is mind olyan szerzőket válogattam be, akiknek már jelent meg önálló kötete, szóval én nem hoztam be a kánonba senkit.  

Z. E.: Az antológia címe Papp Attila Zsolt Alien-változatok című versének zárósora, amit a használati útmutatóban némiképp meg is magyarázol. Az alcím viszont (101 romániai magyar költő verse André Ferenc válogatásában) hagy némi kívánnivalót maga után, például László Zsuzsa kritikája szerint is problematikusnak bizonyul. Te mit értesz „romániai magyar költő”-n? Ez egy jogi, földrajzi vagy irodalmi kategória nálad, vagy mindhárom egyszerre? Hogyan alkalmazható egy áttelepült vagy egy Trianon előtt született szerző esetében?

A. F.: Ezek mindig bonyolult identitáskategóriák. Ha most nagyon a negatív oldalról kezdeném venni: tudjuk, milyen, amikor az emberek elkezdik sorjázni azt, hogy ki mennyire magyar. Problematikus kérdésfelvetés. Magyar az, aki magyarnak gondolja, tartja magát, ehhez a kultúrához, közösséghez igyekszik tartozni. És amikor emberek nagyon zárt keretek szerint akarják meghatározni azt, hogy ki mennyire magyar, annak sose lesz jó vége. Azért ragaszkodtam ahhoz, hogy ne erdélyi, hanem romániai magyar költőnek nevezzük őket, mert számos, az antológiába bekerült alkotó nem Erdély területén él(t). A Trianon utáni erdélyi irodalmat romániai magyar irodalomnak nevezték nyilván, elég hamar meghonosodott ez a kifejezés, ennek politikai okai is voltak. Nagyon sokan nem Erdélyben éltek, hanem például Bukarestben. Meg persze Temesvárt, Partiumot meg egyéb, nem a történelmi Erdélyhez tartozó régiókat is azért a közgondolkodás erdélyinek tartja. Főleg a Bukarestben alkotók voltak sokan. Arra odafigyeltem, hogy olyan szövegek kerüljenek a kötetbe, amelyek a Trianon utáni időkben születtek, mert tényleg teljesen felborult volna a bili, ha minden Erdély területén született alkotót beveszünk az elmúlt évezredből. Mégiscsak azt szerettem volna, ha e történelmi fordulat utáni léttapasztalatnak valamiféle lenyomatát tükröző szövegek közül válogatok. Hogy ki az, aki romániai magyar szerzőnek számít? Elsősorban az, akinek az ars poeticájában és az irodalomhoz való viszonyában látványosan tükröződik, hogy a romániai magyar irodalom egészéhez kötődik. Olyan szerző, aki technikailag Románia területén született, de kiskora óta máshol él, és nem különösképp kötődik ehhez, azt nyilván nehezebb kategorizálni, de például Szabó T. Anna, akinél referenciálisan jelen vannak erdélyi helyszínek, kötődések, belefér ebbe a tágan értelmezett kategóriába. Olyat, aki Erdélyben született, de aztán máshol nőtt fel, és irodalomszocializációjában sem kötődik különösképp az erdélyi közeghez, nyilván nem válogattam be. Esetleg fordítva lehetett volna, nem erdélyi, de az itteni irodalomhoz szorosan kötődő alkotókat bevehettem volna, mint Szálinger Balázs, Korpa Tamás vagy Antal Balázs, de akkor megint felmerült volna a kérdés, hogy az elmúlt évszázadban még milyen, nem romániai magyar származású költők kapcsolódtak intenzíven az itteni irodalmi hagyományhoz, és azt a kaput nem akartam kinyitni, így is bőséges volt a korpusz, amelyből válogathattam.

És még így is szubjektív: nem mutat meg minden erdélyi költőt, nem is akar, nem szerepel itt mindenki, akit olvasni érdemes. Inkább csak annyit mond: itt van száz remek vers, és ez még messze nem minden, csak egy kis szelete egy jóval nagyobb halmaznak. Mert van ott még, ahonnan ez jött. 

Z. E.: Ha az alcímben nem romániai magyar költők, hanem erdélyi magyar költők szerepelnének, miben lenne más a kötet? Vajon az erdélyi megnevezés már egy másfajta válogatási logikát és irodalomképet írt volna elő? 

A. F.: Ez egyszerűen történelmi kérdés: a XX. század során rengeteg magyar élt és alkotott Bukarestben, az erdélyi fogalom nem fedné őket. A ’30-as években javasolta Gaál Gábor a romániai magyar irodalom fogalom bevezetését, a szakirodalom is gyakran így hivatkozik rá (pl. lásd: Kántor–Láng: A romániai magyar irodalom története 1944–1970). A Címtelen földben Erdély területéhez köthető szerzők vannak. 1989 után könnyebb azt mondani, hogy az erdélyiek, erdélyi líra, ‘89 előtt viszont sokkal heterogénebben oszlott el a magyar kultúra különböző képviselete az országban. Deficitesebb azt mondani, hogy erdélyi líra, miközben például a Kriterion Kiadónak Bukarestben (is) volt a székhelye. Bukarest akkor fontos irodalmi központ volt, ott volt a Petőfi Ház, rengeteg magyar járt a román fővárosban egyetemre, sokan ott is telepedtek le. Egy más konstelláció szerint oszlott akkor a romániai magyar társadalom, torzított volna, hogyha erdélyi magyar lírának nevezem, miközben Szilágyi Domokosék is sokat éltek Bukarestben. A romániai magyar és az erdélyi magyar kifejezések manapság sokkal felcserélhetőbbek, de régen is használatos volt mindkettő, nem először és nem utoljára szerepel sem nálam, sem másnál egyik-másik kifejezés, helyzettől függően. Most spekulálok, de talán a „romániai magyar” kifejezés háttérbe szorulásához az „erdélyi”-hez képest jelentősen hozzájárult a Gyurcsány-kormány idején zajló „jön a húszmillió román, hogy elvegye a magyarok munkáját” gyűlöletkampány, ami sajnos túl hatékonyan kente be negatív konnotációval a fogalmat. Régi vita, hogy létezik-e romániai magyar irodalom, vagy csak összmagyar irodalom van. Én amellett voksolok, hogy léteznek regionális irodalmak, esetünkben már csak azért is, mert a határon túli irodalmak a magyarországitól többé-kevésbé elzárva fejlődtek egy évszázadig. Nehezen tudtak átjutni a szövegek a lezárt határokon, és miután megnyíltak, még mindig érezhető, hogy itt mozognak lokális irodalmak, amelyek még sincsenek annyira intenzíven benne az összmagyar körforgásban. Szintén nem új téma, hogy a magyar irodalom erőteljesen Budapest-központú, de nem mindegy, hogy egy szerző egy fővárosi bemutatóra 40 percet villamosozik, 3 órát vonatozik vagy 10 órát zötyög a buszon, hogy ott tudjon lenni. Ehhez hozzájárul a határon túli kiadók akadozó jelenléte a magyarországi könyvesboltokban.

Kolozsvári Ünnepi Könyvhét (Forrás: Gutenberg Kiadó)

Z. E.: A kötet egyes verseihez tíz erdélyi képzőművész készített illusztrációkat, amelyek így egy másik alkotói nézőpontot is behoznak az antológiába. Te láttad ezeket az illusztrációkat, mielőtt végleges formát kapott a kötet, vagy külön utakon folyt a munka?

A. F.: Összeválogattam a szövegeket, elküldtem a kiadónak, ők osztották el, hogy melyikhez készül majd illusztráció, ennek Kürti Andrea volt a felelőse. Mert nem minden kiváló vers kéri az illusztrációt, van, ahol itt sok lett volna. Ugyanakkor nyomdatechnikai kérdések is közrejátszottak. Ilyen szempontból kettős antológia, mert rámutat arra, hogy igenis létezik erdélyi illusztráció mint művészeti irányzat, és annak nagyon sok színe és formája van. Másfelől meg tényleg azért kezdett el készülni ez az antológia, mert sokszor még bölcsészek is mondják azt, hogy félnek a versektől, nemhogy tisztességes civilek. Valamiért azt gondolják, hogy a verset érteni kell, azaz matematikailag le kell tudni vezetni minden összefüggést ahelyett, hogy az ember rábízná magát a saját értelmezői apparátusára. Az értelmezésnek vannak szintjei, de attól még úgy is tudok szeretni egy filmet, ha fogalmam sincs arról, hogy mit jelent egy kamerabeállás, vágás, színkódok, vagy egy-egy színészi gesztusból mit kell kiolvasni. Minden ilyesmi nélkül is tudok hozzá kapcsolódni, mert emberi tapasztalatokról mesél nekem a műalkotás. A költészet is ezt csinálja ezerféleképpen. Ahogy Weörestől A Tündér olyan egyszerű, mégis a zengése, ritmikája valami extrabűbájt hordoz a mondatok konkrét jelentésén túl. És nem csak az értelmemre hat, hanem valami zsigeribb tapasztalatot vált ki, ahogy szárnyat igéz a malacra. Olyanok, akik rettegnek a költészettől, lelkiismeret-furdalás nélkül raknak ki egy Beton.Hofi-idézetet az Instagramra. Tehát mégiscsak szeretik a költészetet, ha nem az van mondva nekik, hogy valami idegen és távoli, amit kötelességük érteni és ízekre szedni, hanem funkcionális és eleven, elemi részünk az önmegértésre és az önkifejezésre. Ezért is örülök az illusztrációknak ennyire a kötetben, mert ezek is értelmezései a verseknek. Nem szó szerinti reprezentációk, hanem vizuális továbbgondolások. A művészek elolvasták a szövegeket, utána pedig saját vizuális nyelvükre fordították le őket. Elindulhatunk ezerféle úton, és megérkezhetünk a menedékekig. De ehhez először az elindulás szükséges, hogy megérkezzünk bárhová. Abban bízom, hogy ez az antológia eszköz tud lenni arra, hogy feloldja ezeket a görcsöket, amelyek valamiért régi oktatási berögződések alapján bizonyos emberekbe belefeszült. Van olyan vers, amit nem értek, és úgy is tetszik. Nem is akarom eljátszani, hogy mindent megértek. Néha a meg nem értés tapasztalatából elinduló kérdések is felszabadítóak tudnak lenni. A bolyongás is tud felemelő tapasztalattá alakulni. 

Z. E.: Jöjjenek a számok. Szerinted a 101 sok vagy kevés? Azon kellett igyekezned, hogy összegyűjts ennyi költőt, vagy hogy fájdalmas harcok árán kihagyj néhányat? 

A. F.: Én százban akartam kibékülni. Ha az ember nekiáll, végtelenné lehet duzzasztani ezt a számot. Meg vagyok győződve, hogy simán lehetne száz teljesen más névvel csinálni egy szintén izgalmas költészeti antológiát ugyanígy. Ha azt mondom, hogy 102, 110, 113, akkor már miért nem 115… A kerek százban akartam kibékülni, ami Szerb Antalnál is működött, ez ad egy keretet, hogy meddig kell eljutni. Az elején, amikor nekifogtam, tényleg féltem, hogy találok-e száz romániai magyar költőt, akinek a verseivel rezonálni tudok. Végül hamar került annál is több szerző szövege a hosszú listára, így hamar megtöltöttem, bőven lett volna még tartalék.  

Z. E.: Milyen volt a saját verseid között válogatni? Itt is az egyéni olvasói ízlésed volt a döntő? André Ferenc költőé vagy André Ferenc antológiaszerkesztőé volt az utolsó szó? 

A. F.: Ezzel bajban lettem volna, de az segített nekem, hogy olyan verset választottam, amely megjelent a Szép versekben, illetve az Erdélyi Szép Szóban is. Azt gondoltam, hogy ha Turi Tímea és Lövétei Lázár László azt mondták, hogy valamiért tetszik nekik ez a vers annyira, hogy beválogassák az antológiáikba, akkor talán itt is helye van, kiállta a tűzpróbát. A kérdés az, hogy miért gondolom, hogy odarakhatom Kányádi Sándor, Hervay Gizella, Balla Zsófia mellé? Próbáltam lebeszélni a kiadót, de azt mondták, hogy ha nem leszek benne, nincs antológia, és pont. 

Kolozsvári Ünnepi Könyvhét (Forrás: Gutenberg Kiadó)

Z. E.: Kovács András Ferenc kivételével mindegyik költőtől egyetlen vers szerepel a kötetben. Az egyes szerzők „legjobb” versét kerested, vagy azt az egyet, amelyik ebben a konkrét antológiában a legjobban működik? A kettő mennyire fedi egymást?

A. F.: Nem is a legjobb, egy valamirevaló életműből nem igazán lehet kiemeleni a legjobbat. Úgy fogtam neki, hogy elég sok szerző esetében tudtam, hogy mit akarok beletenni, ezek legtöbbje nem a legnagyobb sláger volt, a legismertebb szövegek, hanem olyanok, amelyek bennem valamiért gyakran felidéződnek, amelyekkel olvasóként kaptam egy erős kapcsolódást. A válogatás során megnéztem, hogy oké, vannak ezek a versek, amelyek az én fejemben homályosan megvannak, de nézzük meg, hogy jól emlékszem-e rájuk. Lehet, hogy öt éve jár a fejemben egy mondat, de teljesen rosszul emlékszem rá. Végigolvastam rengeteg szerzőt, szöveget, antológiát, amit csak találtam, folyóiratszámokat, köteteket, mindent, ami a kezembe került. Körülbelül tízezer verset olvastam el, és cetliztem. A végén néztem össze, hogy melyik az, aminek a legjobban tetszik a fűszerezése, melyik ízlik legjobban, és főleg, mi az, amit nagyon szeretnék megmutatni másoknak. A személyes ízlésemre hagyatkoztam, de bízom abban, hogy ebben van egy bizonyos esztétikai minimum, amivel mások is tudnak menni. Ha tényleg a legnagyobb slégerverseket hozom be, azokat nagyrészt már ismerik az olvasók, máshol is megkapják. Van egy-két ismertebb vers is, ez van, ezek fontosak voltak számomra, nem akartam valamit kihagyni sem csak azért, mert népszerűbb. Van olyan, akinek az Oasistől a Wonderwall tetszik. Másoktól az undergroundabb szövegek kapcsolódtak hozzám jobban. Érdekesnek is tartottam ezt a feszültséget, hogy amikor valaki olvassa ezt az antológiát, több számára ismeretlen szöveg után jön valami ismerős, de azáltal, hogy új kontextusba kerül, mégis új színeket kap. Ez volt a szerkesztés tétje, hogy számomra izgalmas versek gyűljenek össze, de valahogy párbeszédbe lépjenek egymással, át az időn. Megnéztem, hogy Tompa László verse hogyan beszélget Fancsali Kingáéval, hogyan férhetnek meg egy kötetben. Vagy például, hogy Szemlér Ferenc, Sárkány Tímea, Reményik Sándor, Dimény. H. Árpád, majd Farkas Árpád versei milyen mintázatot rajzolnak ki, ha egymás után fonom őket. Egy jó irodalmi alkotás tényleg nem avul el. Az óegyiptomi költészetben is vannak csodálatos dolgok, amelyekkel a mai napig rezonálni tudok, és rájönni arra, hogy az emberi tapasztalat semmit sem változott. A Bibliában hány olyan szövegrész van, ammelyhez a mai napig poétikailag, esztétikailag, emberileg újra és újra lehet kapcsolódni. Homéroszt is most filmesítik újra. Megnéztem, milyen az, amikor kivesszük a szöveget az időből, és egy térbe helyezzük másokkal. A jó költészet mindig kortárs – ilyen szempontból nem kánonképző az antológiám, visszacsatolva a korábbi kérdésedre. Ha harminc év múlva olvassák, akkor nem az a kérdés, hogy ezek a szerzők mennyire etalonok egyesével. Vannak, akik nagyon, vannak, akik kevésbé  lesznek az akkori kánon szerves részei. De az egyes művek, amelyek ebben benne vannak, mégis hiszem, hogy akár száz év múlva is tudnak szólni a XXII. század olvasóinak is… Akár menedéket nyújtani, akár megbotránkoztatni, elbizonytalanítani, új szemszögeket nyújtani…

Z. E.: A slágerverseket, a Wonderwallokat horogként láttam az antológiában, olyan ismerős pontokként, amelyeknél az olvasónak lehet egyfajta „ezt ismerem!” típusú sikerélménye, és amelyek továbbvisznek a kötetben. Mennyire lehet arra számítani, hogy ezek a versek száz év múlva is ugyanilyen ismerősséggel szólítják majd meg az olvasót?

A. F.: Ebben reménykedem. Az utószóban is említem, hogy Áprilynak bizonyára van ennél jobb verse, olyan, amelyet poétikailag, technikailag fontosabbnak érzek az életműben, de számomra személyesen ez volt az, ami miatt elkezdtem költészetet olvasni. Ha engem 13 évesen ez vett rá, hogy elkezdjek foglalkozni a költészettel – és lám, azóta is sikerrel jár –, hátha még akad egy ember, akinél ugyanezt a hatást éri el. Az Ajánlás kulcsvers volt számomra. Sajnálom, Áprily, lehet, hogy neked nem ez volt a kedvenced, de ez került bele. Remélem, megbocsátod. 

Z. E.: Vállalnád a Végső utáni menedék utáni menedék összeállítását is, vagy most már elég legyen?

A. F.: Most nekem is kell egy végső utáni menedék, mert elképesztő mennyiségű szöveget olvastam végig. Nem érzek olthatatlan kényszert magamban az antológiagyártásra. Ha nem lett volna határidő, azóta is ezen dolgoznék, mert annyira beszippantott, és kinyitott mindenféle kapukat. Az erdélyi líra egyfelől kicsi, másfelől hihetetlenül gazdag, ennek az örömét tapasztaltam meg. Pár év múlva talán újra szerkesztenék egy ilyet, miután eleget pihentem, és leülepedett ez a munka. Néha elfelejtjük, hogy míg a kedvenc dalainkat számtalanszor újrahallgatjuk, a kedvenc verseinket/könyveinket elfelejtjük újraolvasni, mert mindig újat és újat akarunk – legalábbis én sokszor esem ebbe a hibába. Vagy pont azért, mert ismerek egy verset, újraolvasáskor mintegy recitálom, ahelyett, hogy lelassulnék, és tényleg hagynám, hogy megnyissa bennem a zsilipeket. Miközben minden újraolvasás is új olvasás, mert más állapotból, más élethelyzetből érkezünk a szöveghez, más rétegeit mutatja meg, mert más érzelmi csápokkal nyúlunk felé. Nagyon remélem, hogy a Végső utáni menedék is ezt tudja szorgalmazni, a maga kis vállalásával. Egy reprezentatív antológiát intellektuálisan olvasunk. Nyilván az ember nem kapcsolja ki az intellektusát olvasáskor, de ezt a kötetet bátrabban lehet a szubjektív érzékelés felől olvasni, kikapcsolni az intellektualizáció kényszerét, elszöszölni az életrajziság kiszögeléseiben, és inkább hagyni a verseket, beszéljenek magukért. Nem úgy olvasni, mint aki vizsgára készül, csupán úgy, mint aki másokhoz, és ezáltal saját magához próbál egy kicsit közelebb kerülni.

André Ferenc (szerk.): Végső utáni menedék. 101 romániai magyar költő verse André Ferenc válogatásában, Csíkszereda, Gutenberg, 2026.

Hozzászólások