Az én apáim
Az én apáim Nyugatra szöknek. Impotens
karjaikkal ölelik anyámat, aki évek óta
nem mossa ki az összeizzadt lepedőt.
Mint nászajándékot, félreteszi a közelgő
depressziónak.
Az én apáim meztelenül
indulnak útnak, lompos kutyáikat lenyírják,
hogy pótolják kihullott hajukat.
A hiány mindig érthetőbb.
A testben új csatornákat nyit két szerv
között a rák.
Az én apáim fehér esőfelhőt
tolnak maguk előtt. Két háborúnyi nagyapa
lemázsált csontoszlopát, mint papírgyűjtéskor
mi, gyerekek a könyvekkel
megpakolt kocsit.
Az én apáim régóta szöknek. Szótlanok.
Pedig húsos angyalmellbimbókba akasztották
nyelvüket, mint gyerekek dagadó meggyekbe.
Nem tudtak betelni a szagokkal.
Az összeizzadt lepedőkkel.
Az én apáim, akik rákban halnak meg
egy soproni kórház onkológiai osztályának
Bécsre néző kórtermében.
Keleten
Gyáva vagyok, mint a házat
ledönteni képtelen repedés.
Az irányokban hiszek,
elindulok és visszafordulok.
A gyerek vakon követi anyját,
hite zöld. Ragaszkodik,
mint zuhanyfüggöny alján
a ragacsos penész.
Uram, én gyávább vagyok.
Meríts Dunádba és kaparj ki!
Abortuszfogód, küretkanalad
a vízbe esik.
De Uram, ahogy az első
kétéltűek, bolyongok száraz-
földed és vizeid között ide-
oda. Tanulom a partok különbségét
a rövid és sötét szakaszokon.
Ahogy a jelenlétből irány lesz,
az irányból egy Európa lányarcait
idéző félmosoly a műfogsor
szélén. Kétoldalon öregszagban ázik
a gyógytornától évek után mozduló uszony.
Nézd Uram, hiszen eddig azt hitted,
nyomorék, de most mozgásának
ritmusa van. Szabályos, akár a szinkron-
úszók sziluettjei. Főként azokon
a rövid és sötét szakaszokon.
Kihalászod fogód. A kanalat.
Itt az rögzül csak, amit már amúgy is tudok,
hogy anyáim terméketlenek,
apáim halhatatlanok.
(Megjelent az Alföld 2019/11-es számában.)
Hozzászólások