Irodalmi, művészeti és kritikai folyóirat
Alföld folyóirat - Felnőni a vershez
87161
post-template-default,single,single-post,postid-87161,single-format-standard,ajax_fade,page_not_loaded

Felnőni a vershez

Szívlapát. Kortárs versek, szerk. Péczely Dóra

A Tilos az Á! Kiadó kötetei eddig is üde színfoltot jelentettek a magyar könyvkiadás pa­lettáján, az idei könyvhétre szánt „16+-os” kötetük azonban úgy újszerű, hogy köz­ben a szó legnemesebb értelmében konzervatív, „értékőrző” vállalkozás. Pé­cze­ly Dóra szerkesztésében ugyanis egy olyan versgyűjteményt adtak közre, amely a kortárs költészet világába vezeti be a fiatal olvasót – „kapudrog a költészethez”, ahogy a könyv köré felépített reklámkampány leleményes szlogenje hirdeti. Mi­közben a koncepció világos, az már egyáltalán nem tűnt magától értetődőnek számomra, hogy az antológia miért pont a Szívlapát címet viseli, amelyben természetesen a Grafitneszt záró Parti Nagy-vers címére ismertem rá – hiszen Parti Nagy pá­lyája még a nyolcvanas években indult, a fiatal magyar lírikusok nyelvhasználata pedig épp olyan távol áll az ő nevével fémjelzett önironikus-nyelvjátékos irányzattól, mint a versébe emelt nyelvi regiszterek egy mai kamasz szókincsétől. A kö­tet böngészése során éppen ezért elsősorban az érdekelt, hogy milyen fiatal olvasót képzel el magának a kötet – mennyiben írja felül (vagy épp erősíti meg) azokat az előzetes feltevéseimet, melyekre már a címmel való találkozás is rávilágított.

Miközben tehát a Parti Nagy-allúzió termékeny zavarba ejtett, a kötetnyitó Éle­tünk napjai pont egy olyan költemény, amelyet egy efféle válogatás nyitódarabjaként képzeltem volna el. Hogy miért? Simon Márton sokat idézett, emblematikus szö­vege köznapi szavakkal egy hangsúlyosan köznapi élethelyzetet idéz meg („mindjárt leég a cigarettám, mindjárt csinálok reggelit”), címe egy popkulturális uta­lást rejt magában (a Jóbarátok talán még a millenials generáció számára is vonatkozási pont maradt), a kötött formai megoldásoktól mentes, ismétléses alakzataik ré­vén mégis dallamos, lüktető versmondatok a szeretett másikhoz/másikról beszélő én közvetlen megszólalásaként olvashatóak. A beszéd tárgyát, vonatkozási pont­ját vagy épp címzettjét képező „te” hiánya, a hozzá fűződő viszony bonyolultsága („Eltévedni, az te vagy”, Hevesi Judit; „Azt is mondtad, szerelmesek vagyunk”, Ka­rafiáth Orsolya; „helyetted majd én mondok valamit hangosan”, Izsó Zita) szervezi az első egység többi költeményét is. Ahogy ugyanis a kötet végére he­lyezett utószóban a szerkesztő tételesen kifejti, a ciklusok egy-egy tematikus blokkot képeznek. Élet és halál, transzcendencia, művészet és politikum – a kötet egyes egy­ségei az irodalom mindenkori nagy témáihoz kapcsolódnak, amelyek cseppet sem életkor-specifikusak: ha tehát a gyűjtemény implicit módon állít valamit fiatal ol­vasójáról, az az, hogy a költészet iránt fogékony kamaszt az „örök”, „végső” kérdések foglalkoztatják. A kötetben körbejárt témák között persze azért a szerelem sze­repel az első helyen, de ez a szerkesztői döntés sem feltétlenül csak a megcélzott olvasói réteg ízlésvilágát tükrözheti; akár ahhoz a közkeletű felfogáshoz is il­leszkedhet, hogy a vers az, ami a szerelemről „szól”. (Ami nem teljesen alaptalan, hi­szen az európai kultúrában a szerelem és a költészet eszméjének alakulástörténete igencsak szorosan összekapcsolódik.) A tematikus rendezőelv mindenesetre nem feltételezi a szövegek szigorú elkülöníthetőségét, inkább csak segítséget nyújt a versértéshez – avagy helyenként provokatívan elbizonytalanít –, és ez már itt, az első ciklusban is megnyilvánul. Miközben jócskán találkozhatunk benne az érzelmekre apelláló, hagyományos értelemben vett vallomásos szövegekkel, a Simon Már­ton-vers egyik önreflexív sorához híven („szeretlek, de ez nem szerelmes vers”) több darab épp a szerelmes vers mibenlétét problematizálja. Ennek a költészeti hagyománynak az újraértése talán Tolvaj Zoltán Szerelem című költeményében megy végbe a legfelforgatóbb módon. A „feneketlen vizek legalsó rétegében” la­kozó mélytengeri halfaj szaporodási gyakorlatának tárgyilagos hang­vé­telű, mégis poétikus leírása sikerrel közvetít valamit az állati világ idegenségéből, de egyúttal ant­ropomorfizáló-allegorikus értelmet kereső reflexeinkkel is szembesít: azzal, hogy a haltestek egyesülése automatikusan olyan gondolattársításokat hív elő, mint a lé­lek­csere romantikus eszménye és a „lesznek ketten egy test” bibliai princípiuma. Mindebből az is kiviláglik, hogy a Szívlapát a kortárs irodalmat alakító poétikai be­széd­módok sokféleségét mutatja fel. A legerőteljesebben persze annak a „poszttelepes” verstípusnak a jelenléte érzékelhető benne, melynek ismérveit jól pél­dázza a fentebb idézett Simon Márton-mű: egy-egy hatásos, központi metaforára vagy csat­tanószerű zárlatra kihegyezett versépítkezés, depoetizált nyelv­használat, ön­ma­gát az intimitás tereiben elhelyező, a magánélet gyakran traumatikus történéseiről töredékesen nyilatkozó versbeszélő. Mindez valószínűleg azzal magyarázható, hogy pont a legnépszerűbb, esetenként a slamszcénából is ismerős fiatal szer­zők mű­velik ezt a típusú költészetet, ráadásul a jelentéslétesítés hasonló stra­tégiái figyelhetőek meg azokban az egyéb (szub)kulturális termékekben (rap-, dal-, slamszövegek stb.), melyeket a kötet által megcélzott korosztály fogyaszt. Itt az el­ső ciklusban is he­lyet kapnak azonban más jellegű darabok: például játékos-álnaiv Varró Dániel-poé­ma, klasszikusabb formavilágú, dalszerű László Noémi-szöveg és talányos, szűkszavú Schein Gábor-költemény. Ebből a felsorolásból már az is ki­derülhetett, hogy a válogatást – szerencsére – semmilyen módon nem befolyásolta a szer­zők életkora: egyaránt ott van köztük az 1995-ös születésű Gelencsér Milán és Kányádi Sándor is.

A kötet következő egysége, mely a „te vagy a város, Apa…” címet Kemény Li­litől kölcsönzi, a gyermekkorra visszatekintő („akkor még az évek sem léteztek, / csak a percek, órák és napszakok”, Gerevich András), a felnőtt-létet a Boldog, szomorú dal rezignáltságával tudomásul vevő, majd az elmúlás kifürkészhetetlenségével szembesítő költemények révén az idő múlását a családi-generációs szerepek cserélődéseként értelmezi. A kötetkoncepció szempontjából tehát azért is izgalmasak ezek a szövegek, mert újra és újra arra kérdeznek rá, hogy az ember ön- és vi­lá­gértését mennyiben határozza meg az életkora – azaz mit jelent például „fiatal”-nak, avagy „kamasz”-nak lenni. Azt, hogy viszont mennyire másként közelítik meg a kérdést, jól jelzi, hogy a több helyütt szó szerint is előkerülő „kamasz” kifejezés Dé­kány Dávidnál például („mozdulataink édesek és kamaszok”) egy olyan metaforaként szerepel, amely valamiféle könnyed derűt és érzékiséget, azaz egy sajátos mi­nőséget jelöl, addig Kiss Judit Ágnes Kamaszversében a serdülőkor a kézikönyvekből ismerős pszichológiai mintázatok (szorongás, dac, kiábrándultság) együtteseként jelenik meg. Több költemény a kamaszévek meghatározó közös tapasztalataként a biopolitika színtereiként működő intézményekben („nulladik óra, tömbösített testnevelés”, Peer Krisztián) való összezártságot viszi színre, melynek legtalálóbb metaforája az öltöző: „Vetkőzni, öltözni mások előtt, / le a pólót, melltartót, bu­gyit, miközben tudom, hogy / lopva figyelnek, rám-rám pillantanak, amikor azt hi­szik, / úgyse látom őket.” (Bajtai András) A ciklus legmesszebbre vezető tanulsága számomra mégis az volt, hogy a kamaszévek csak az utólagos távlatból konstruálódnak meg egy sajátos, megismételhetetlen, felfokozott érzelmi töltésű korszakként – akkor kezdünk el ilyen jelentéses egészként gondolni erre az életszakaszra, amikor már menthetetlenül kikerültünk belőle. („A kamaszkor – fürge háziállat – / veled együtt kezdte meg haláltusáját”, írja Purosz Leonidasz). Az egykori ka­maszénnel való szembesülés Pollágh Péter Sugár című remek versében az idő visszafordíthatatlanságának belátásába fut ki: „nagyon baba, felnőni kár, / és kár veszni látni lent / a volt boltokat: már más / a nevük, sérült rajtuk az üveg. / Nem hi­szem, hogy nem hasad / tovább.”

Hasonló tanulságot kínál a Havasi Attila költeményének Vakondja is a követke­ző ciklusban: „Ha még a mienk, / a napfény nem tudjuk, milyen, / de rájövünk, mit ért nekünk, / ha már örökre letűnt.” (Húsz év múlva) A transzcendencia képzetkörét már címükkel is megidéző darabok (Sopotnik Zoltán: A templomfa; Győrffy Ákos: Az angyal arca) mellett olyanok is kerültek ebbe a kötetegységbe, me­lyek nem ilyen direkt módon beszélnek jóról és rosszról, csodáról és mulandóságról. Egy sikeresen összerakott antológia persze pont ettől lesz értékes: új kontextusok megteremtésével új olvasási lehetőségek érvényességéről győz meg.

Míg a tematikus szervezőelv azt sugallja, hogy egy vers valamiről „szól”, azaz va­lamiféle érzelmi-gondolati tartalmat közvetít (amivel egyébként a kötetkoncepció keretein belül semmi gond nincs), ezt a költészetszemléletet finoman árnyalja a negyedik ciklus, mely – a szerkesztő megfogalmazása szerint – ars poeticákat tar­talmaz. Talán meglepő, de a vers születésének kínjait, a költőszerep szerepvoltát megvilágító, vagy épp saját megalkotottságukat, hagyományba íródásukat, mű­faji meg­határozottságukat feltáró szövegekből áll össze a kötet legsűrűbb, legintenzívebb és legszórakoztatóbb olvasási élményt kínáló fejezete. Ezen a ponton erő­sö­dött meg bennem az az elképzelés, hogy a Szívlapátot remekül lehetne hasznosítani a középiskolai irodalomoktatásban: voltaképpen egy izgalmas szöveg­gyűj­te­mény került a kezünkbe, melynek segítségével könnyebben megvilágíthatóak az olyan fogalmak, mint az „intertextualitás” vagy az „önreflexió”. Az itt sorakozó versek ráadásul nem azt demonstrálják, hogy ezek a poétikai jelenségek csak egy-két jel­legzetes költészeti irányzat sajátjai lennének, inkább azt, hogy számtalan alak­vál­tozatot öltve illeszkednek a legkülönfélébb lírai beszédmódokhoz. Így követheti a Varró Dániel-poénokat Ferencz Győző humoros-tiszteletteljes hommage-verse (Levél Weöres Sándorhoz), a már-már szétszálazhatatlan komplexitású KAF-re­mek­mű (Pro domo) és az Ady-áthallásokkal telített, rockzenei gesztusokkal élő Reggeli gyakorlatok #16 Horváth Benjitől.

Az, hogy az utolsó ciklus „történelmi és közéleti” témájú verseket foglal magában, több szempontból is jelzésértékű. A kötet egyrészt finoman, de határozottan szem­beszegül azzal a váddal, miszerint a mai tizen-huszonévesek apolitikusak lennének: ezt cáfolandó itt is ugyanannyi nyolcvanas-kilencvenes években született szer­ző neve bukkan fel, mint a korábbiakban. Másrészt a (korábban emlegetett, jó ér­telemben vett „értékőrzés” jegyében) megerősíti azt a néhány éve már elavultnak tekintett (majd ismét felülvizsgált), a középiskolai magyartanításból viszont ki sem kopott nézetet, miszerint a költészet egyik funkciója a közösség dolgaival va­ló számvetés. Az, aki éppen hogy megkezdte az ismerkedést a kortárs irodalommal, a témával kapcsolatban – szintén a magyaróráknak köszönhetően – va­ló­szí­nű­leg persze csak a nemzeti romantika, vagy legfeljebb az Ady-líra érettségi tételt képező szövegeire asszociál. Éppen ezért fontos érdeme a kötetnek az, hogy felmutatja a politikumról való beszéd ma érvényes lehetőségeit. (Azt, hogy a tizenkilencedik századi mintázatok is kreatívan újrahasznosíthatóak, egy, A hercegprímás el­sírja magátból származó Nemes Z. Márió-szöveg bizonyítja.) A „történelemmel” fog­lalkozó költemények leginkább azt viszik színre, ahogy az egyén által kontrollálhatatlan események betörnek a hétköznapok világába – lásd a szeptember 11-ről megemlékező Eternal Septembert Dékány Dávidtól, vagy Gergely Ágnes Ajtó­fél­fámon jel vagy című művét. (Biztosan kifogásolható, hogy lépten-nyomon a kö­tet pedagógiai hasznosíthatósága lebeg a szemem előtt, de a holokausztról való iskolai beszélgetéshez nem tudok elképzelni jobb kiindulópontot ennél a meg­ren­dítő erejű versnél.) Az olyan „közéleti” szövegekben pedig, mint Juhász Tibor Adás­szünete és Kukorelly Endre Nyugodt szíve, a legelesettebbeknek való hang- és arcadás vágya fejeződik ki. Kevésbé szerencsés megoldásnak érzem azt viszont, hogy a Szívlapátot végül egy másik antológia, az Édes hazám elhíresült darabjai zár­ják, habár a 2012-es válogatáskötet megjelenését övező diskurzus minden bi­zonnyal hozzájárult ahhoz, hogy ennek a ciklusnak az ötlete egyáltalán megszületett. A Búcsúlevél és a Magyar közöny párbeszédének, célzásrendszerének észlelése nem feltétlenül várható el a kamasz olvasótól, azok számára pedig, akik jól is­merik a versek eredeti kontextusát, inkább csak annyi tűnik fel, hogy Kemény Ist­vánnak és Térey Jánosnak mennyi jóval érdekesebb verse van. A ciklus vége felé Er­dős Virág slágerszövege után (Ezt is elviszem magammal) egyenesen ahhoz a fá­jóan didaktikus kérdéshez jutunk el, hogy „Itt áldás is, másutt csak egy / Be­ván­dorló lehetsz. / Ki mondja meg, végül melyik / a súlyosabb kereszt?” (Kiss Judit Ág­nes: Szó). Ezek után kifejezetten üdítően hatott a kötetet záró Parti Nagy-féle Szív­­lapát, melyben a szó érzékekre ható, elemi gyönyörét nem írja felül a megmondani akarás kényszere.

A kötet szövegei egyrészt – a korosztályhoz köthető nyelvet, kulturális kódokat, sőt életérzést felmutatva – az önmagára ismerés lehetőségét adják meg a ka­masz olvasó számára (avagy tinédzserkori önmagukhoz vezethetik el az idősebbeket). Másrészt a Szívlapát egy kifejezetten szemléletformáló hatással bíró gyűj­te­mény, mely a kihagyhatatlan, internetes felületeken is népszerű darabok prezentálása mellett (Varró Dániel: ha szívemen a félelem; Áfra János: Félreértések kicsiny tár­háza) az olvasót a kortárs magyar líra távolibb, idegenebb, kevésbé ismerős vi­dé­keire is elkalauzolja. A művek kiválasztására, elrendezésére jellemző átgondoltság a könyv vizuális kialakításában is megnyilvánul: Dániel András szellemes, képrejtvényekre hajazó rajzai nem puszta versillusztrációk, hanem önmagukban is meg­álló alkotások. Péczely Dóra szerkesztői munkájának köszönhetően a kortárs vers most talán kicsit könnyebben találja meg útját azokhoz, akik fel szeretnének nőni hozzá.

Szívlapát – Kortárs versek, szerk. Péczely Dóra, Tilos az Á, 2017.

(Megjelent az Alföld 2017/11. számában.)

Borítókép forrása: Pixabay.

Balajthy Ágnes

szerző: Balajthy Ágnes
honlap e-mail
Balajthy Ágnes 1987-ben született Miskolcon, kritikus, a Szkholion művészeti és szakfolyóirat szerkesztője, Pro Scientia-díjas. A Debreceni Egyetem Irodalomtudományok Doktori Iskolájának hallgatója, az Alföld Stúdió és a JAK tagja. Publikációi többek közt az Alföld, Műút, Kalligram és a Parnasszus lapjain jelentek meg.

In Internet Explorer versions up to 8, things inside the canvas are inaccessible!

Archív bejegyzések