Irodalmi, művészeti és kritikai folyóirat
Alföld folyóirat - Nyelvautomata
88914
post-template-default,single,single-post,postid-88914,single-format-standard,ajax_fade,page_not_loaded

Nyelvautomata

Parti Nagy Lajos: Létbüfé

Parti Nagy Lajos költészete kimerült. Az, hogy e költészet elveszítette hatóerejét, azonban nem magyarázható csak és kizárólag az „újkomolyság” gyűjtőnév alá sokszor meglehetősen könnyű kézzel besorolt, nagyon is különböző, a 2010-es évektől megerősödő szövegalkotási gyakorlatok és a Parti Nagy-féle versnyelv szem­be­tű­nő feszültségéből kiindulva. Habár Parti Nagy Lajos költészete, ahogy például Mo­hácsi Balázs szokatlanul nagy nyilvánosságot kapó Létbüfé-kritikájából (Műút, 2017064) és a kötet körül a Műút portálon kialakult vitához fűzött hozzászólásából ez egyértelműen kitűnik, kimondva-kimondatlanul fontos viszonyítási pontja az – oly­kor irodalomtörténeti és -elméleti félreértéseket is artikuláló (lásd Lapis Jó­zsef, Kulcsár-Szabó Zoltán, Smid Róbert és Nemes Z. Márió írásait) – „újkomolyság” kritikai diskurzusának, a Létbüfével kapcsolatban felhozható problémáknak csak egy vetülete magyarázható azzal, hogy Parti Nagy költészete felett eljárt az iro­dalomtörténeti idő; hogy ma már más az, amit az olvasók korszerűnek érzékelnek.

Kétségtelen persze, hogy Parti Nagy Lajos költészete, mint a maga idejében és kontextusában megannyi karakteres lírai megszólalás, mára egyfajta szimbólumává vált azoknak a szövegalkotási eljárásmódoknak, melyektől sok fiatal alkotó távolodni igyekszik (noha érdemes lenne megfontolni azt, hogy Parti Nagytól a nyelv le­hetőségeit illetően sok fiatal költőnek bőven lenne mit tanulnia). E megállapítás márpedig jelen összefüggések között összefonódik a különböző alkotói generációk közötti viszony, esetünkben a Parti Nagyhoz viszonyuló fiatal költészet – és az „új­komolyság” – kérdésével. E kérdés perspektívájából, nagyon egyszerűen fogalmazva azt lehetne mondani, természetesen semmi meglepő nincs abban, ha a fiatalok nem érzik magukénak, nem tartják követendőnek az adott idősebb pályatárs poétikáját (téteket, mondanivalót stb. hiányolnak), idegenkednek az irodalmi in­téz­ményrendszer azon berendezkedésétől és ideológiáitól, melyek őt magasra emelték. Ugyanakkor az irodalomtörténeti folyamatok leírása során a generációs vizs­gálati elv érvényesítése, mely az erős (ön)kanonizáló és dekanonizáló gesztusokkal egyaránt élő „újkomolyság” kritikai diskurzusának egyik meghatározója, va­lóban igen termékeny és felszabadító lehet (jó példaként lásd: Schöpflin Aladár, A magyar irodalom története a XX. században, Grill Károly, Budapest, 1937.). Mint ismert, az 1920-as évek végére a „nyugatos” költészettel és a folyóirattal mint intézménnyel – leginkább pedig az intézményt megtestesítő Babits Mihállyal – való szem­befordulás például, különösen az úgynevezett háború utáni nemzedék részéről, egészen általánossá vált. Innen nézve látható be többek között az, hogy József At­tila – a fiatal költőnek az irodalmi intézményrendszerben betöltött pozícióját ha­láláig meghatározó – Babits-kritikája nem a semmiből született. Két, meghatározott nemzedék képviselőinek egymáshoz fűződő viszonya, amennyiben az valóságos, tehát személyes kapcsolatok történeteként és/vagy hatástörténetileg stb. tetten ér­hető, nagyon is releváns irodalomtörténeti vizsgálati szempont (ahogy Kulcsár-Sza­bó Zoltán céloz rá, ha másként nem is, valaminek a „tüneteként” mindenképp ér­telmezhető). A Parti Nagy-féle poétika és az újabb irodalmi törekvések közötti, akár explicit, akár implicit módon feszültséggel terheltként megragadott viszony – amennyiben a kritikai diskurzus ez ügyben korántsem ártatlan műveleteit is hajlandók vagyunk értelmezni – a kortárs irodalmi tér vizsgálatához több tekintetben is fontos szempontokat nyújthat.

Mégis fel kell tenni bizonyos kérdéseket: képesek lehetünk egyáltalán Parti Nagy költészetét az „újkomolyság” horizontjából értelmezve megérteni? Valóban al­kalmas erre az az alakzat, melynek segítségével a kritikai közbeszéd Kulcsár Sza­bó Ernő irányadó, egy, a kortárs irodalomban megfigyelhető poétikai átrendeződést a maga összetettségében elsőként tematizáló tanulmányának (Vö. Kulcsár Sza­bó Ernő, Megkülönböztetések. Médium és jelentés az irodalmi modernségben, Aka­démiai, Budapest, 2010, 263–264; 277–278.) nyomvonalán haladva, változó szín­vonalon ugyan, de az utóbbi időben rendre meg kívánta ragadni az ezredforduló utáni fiatal magyar költészetet? Ha e költészet tétjei oly mértékben különböznek Parti Nagyétól, egy ilyesfajta közelítés során nem tévesztjük szem elől a tárgyalt kötetet és az azt keretező életművet? Az e kérdésekre adható megfontolt vá­laszoknak egyszerre kell igenlőknek és nemlegeseknek lenniük. Parti Nagy Lajos legújabb verseskönyve, általánosabb szinten pedig: a Parti Nagy-líra, úgy tűnik, irodalomtörténeti szempontból paradigmatikus kifulladása akkor érthető meg, ha kí­sérletet teszünk arra, hogy azt az életmű – legalább vázlatos – alakulástörténetének tükrében lássuk. Emellett viszont természetesen annak tényét sem szabad le­becsülni, hogy éppen Parti Nagy költészete került egy, a kortárs irodalmi térben kétségtelenül tetten érhető nyelvi diszpozícióváltozás leírási kísérletének fókuszába. A Létbüfé olvasástapasztalatában e két dimenzió, vagyis az inherens poétikai prob­lémák és e problémák feltűnésének megítélése egymástól elválaszthatatlanul van jelen.

Parti Nagy Lajos költői életművében nincsenek extrém fordulatok. Sőt, bizonyos értelemben úgy is lehet rá tekinteni, mint egy olyan életműre, amelyhez ha­sonló következetességgel a kortárs magyar versirodalom talán egyetlen másik korpusza sem volt képes explicitté tenni és radikalizálni azokat a nyelvi-poétikai je­gyeket, amelyek a kezdetektől jelen voltak benne (lásd ehhez: Margócsy István, „Nagyon komoly játékok”, Pesti Szalon, 150.). Radnóti Sándor a Létbüféről írt kritikájában e kezdeteket – Parti Nagy nyelvi egyediségének és a klasszikus modern hagyományhoz fűződő affirmatív viszonyának kiemelése során (megfeledkezve az Angyalstop gyakori „fecsegéséről” és sok helyütt tetten érhető „prózaiságáról”) – valamiért a Szódalovaglással szemlélteti (Élet és Irodalom, 2017. december 15.). Parti Nagy első kötete, az 1982-es Angyalstop legkiválóbb verseiben a nyelv jelölő dimenziójának előtérbe állítása mindazonáltal valóban annak a ma már nem különösebben nagy megszólítóerővel bíró – ám a korban politikai fennhangokkal rendelkező, az ellenállás egy formájaként is érzékelhetővé váló – prózaiságnak, ironikusságnak és erőltetett csattanókra kifuttatott humornak a háttérbe szorítását eredményezi, amely a kötetegészt máskülönben nagyon is meghatározza (például: „Kas­­sák István / érsekújvári patikaszolga / ezernyolcszáznyolcvanhétben / a hi­ganynál nehezebb / fajsúlyú / és a gyémántnál is / keményebb / fémet állított elő / melyet saját magáról nevezett el / a Kassákot az egész világon / ismerik / ezerkilencszázhatvanhét óta / Magyarországon / is / bányásszák.” Kassák).

Az Angyalstop jobb verseiben sem szolgáltat olyan példákat a lírai én problematizálódására, mint amilyet az életmű későbbi szakaszai. A személyesség lehetőségeit, bár nem az én középpontba állítása bennük a leghangsúlyosabb – az Ady Endre-féle posztromantikus örökségről tehát lemondanak –, e versekben a költői sze­rep klasszikus modern modellje jelöli ki. Ez Parti Nagy kötetének a hagyo­mány­hoz fűződő viszonyában is jól látszik: amíg a verseskönyv nagy számban tartalmaz az én megszólalásába integrált Kosztolányi Dezső- és Babits Mihály-utaláso­kat és -parafrázisokat (például himnusz Bell Máriához, Ének az esőben), Ady költészete nem affirmatív, hanem ironikus távlatban idéződik meg benne (például A kegyelet lila ásza). Az előbbiek fényében válhat jelentésessé, hogy a könyv hátoldalán közölt, Parti Nagy által írt bemutatkozó szövegben az alábbiak olvashatók: „Vers­írói »attitűdje« talán egy furcsa, huzalok nélküli villamos áramszedőjéé, amelyik összegyűjti a levegő feszültségeit, a fölöttünk vibráló, sűrűsödő elektromosságot, s továbbítja – áram alatt maga is – a villamosnak, mint mozdító energiát. Csak ez­által – véli – mozdulhat ő is, hisz rajta van a villamoson feltétlenül és végérvényesen.” Eme önmeghatározás felől nézve, mely erősen emlékeztet a Babits Csak pos­ta voltál című verse által vázolt szubjektumszerkezetre, aligha meglepő, hogy az Angyalstop nem mentes az olyan költői megoldásoktól, amelyek bár igazán ki­vételes trópusokat eredményeznek az 1970-es és 1980-as évek költészetének, többek között Oravecz Imre, Tandori Dezső vagy Petri György műveinek perspektívájából (a kötet mintegy tíz év verseit gyűjti egybe), mégis kissé időszerűtlennek hat­nak („kék-selyem díszpárnáit szertetúrva / lemegy a hold mint egy lift ellensúlya” félig foncsorozott). Parti Nagy ekkor kétségkívül sokkal többet merít Juhász Fe­renc és Nagy László erőteljesen retorizált, a nyelv akusztikai dimenziójára so­kat bízó versnyelvéből, mint a lírai nyelv kódjait egyre nagyobb mértékben prózai­akkal összekötő korabeli törekvésekből. Csak viszonyításképp: az Angyalstop versei körülbelül abban az időszakban születtek, mint Nemes Nagy Ágnes Egy pályaudvar átalakítása című kötetének darabjai.

A könyv messze legjobban sikerült versében, a kötet címét adó Angyalstopban a nyelv jelölő dimenziójának előtérbe állítása, ellentétben azzal, amit Parti Nagy ké­sőbbi köteteitől egyre inkább megszokhattunk, még nem jár együtt a grammatika arbitrális jellegének éles exponálásával. Az én beszédének – végső soron az én – konstitúciójában rendkívül fontos funkcióval bíró ismétlések, alliterációk, rímek, általában pedig a versnyelv paronomasztikussága itt nem építi le a nyelv grammatikai apparátusát, noha a nyelvi önreflexivitás már itt is meghatározó („hullahó hullahó / mesebeli álom, kékre fagyott arcomat füstbe / bugyolálom […] hajamra hó / fagy, fejem rázom, eldübörögnek az angyalok, / törött üveg pereg, pereg […] tö­rött üveg hajad, hajad, / hó, utca, aszfalt, burkolat […] hétfő van, kedd van, szerda, csütörtök, nőnek / a versek, a holdak, a körmök, Piaf az orsót pergeti / lágyan, sült tököt eszel a félhomályban […] majd / ha meleg konyhádba elérsz, fagyott in­ged / hátadról akkor akaszd le […] majd ha a konyha, majd ha az ing, majd ha a kályha, / majd ha a majdha, az angyalok győztesen / dübörögnek”). Tehát az An­gyal­stop éppen azt a poétikai-retorikai műveletet, a beszélő szubjektum szerkezetének megbontását nem hajtja végre, amelyet a recepció Parti Nagy költészetének egyik legfőbb jellegzetességeként ragad majd meg az elkövetkezendő évtizedekben. Ugyanakkor már ebben a kötetben is – főként az akusztikai dimenziót kitüntető, de azt jelentésessé tenni képtelen versek esetében – megfigyelhető a nyelv paronomasztikus hatásmechanizmusainak némileg öncélúnak ható kijátszása, ami a versek nyelvi automatizmusaira terelheti a figyelmet. Arra tehát, hogy – leegyszerűsít­ve a kérdést – Parti Nagy a hangzás, a hangsúly és a ritmus jól formáltságának akadálytalan ér­vényesülése érdekében, ellentétben például Kosztolá­nyi­val, hajlandó a szöveg értelemvilágát ezeknek akkor is alávetni, ha a vers szemantikai és akusztikai dimenziója kö­zött emiatt poétikailag nem kiaknázott fe­szültség alakul ki. Már a költő legelső kö­tetében megmutatkozik tehát az, hogy a Parti Nagy-líra tétjei elsősorban nem szemantikaiak, még ha a szemantikai nem is zá­ródik ki belőlük: ez a költészet, potencialitását ki­bontakoztatva, elsősorban a magyar nyelv jelölő, vagy ha úgy tetszik, autoreferenciális dimenziójáról és annak ha­tárairól szól. Minden más – így a grammatika modulációja is, mely a későbbiekben a nyelvi autoreferencialitásba olvad – ennek kö­vetkezménye (lásd ehhez Do­monkosi Ágnes: Az alakzatok szöveg- és stílusteremtő szerepe Parti Nagy Lajos költészetében, Tinta, Budapest, 2008, 8–11.).

Az Angyalstop nem vagy kevésbé ironikus szólamának nyelvi műkö­dés­mód­jához képest az 1986-os Csuklógyakorlat innen nézve nem sok újat hozott; sokkal inkább az extremitásig vitte az előző kötet nyelvi lehetőségeit. Figyelemre méltó azonban, hogy a nyelvi automatizmusok működésbe jötte, ellentétben az An­gyal­stop­pal, a Csuklógyakorlatban nem egyszerűen csak a nyelv reflektálatlan mű­kö­dési elveként tűnik fel, hanem figurális szinten is megjelenik: „Már nincs több elégia bennem, / elporlik siketen a benzin, / a hárfa húrja nélkül zendül” (Tan­da­rab). Ezek a – versalkotást az eszköz–cél-reláció felől megközelítő kifejezésesztéti­kák­kal implicit polémiát folytató – sorok a benzin és a hárfa potencialitását állítják a középpontba. E potencialitás képes tetté válni az előzőek tényleges céljának, vagy­is a motor meghajtásának vagy a húr megpendítésének, mi több, a húrnak ma­gának a távollétében is. Sőt, mivel a benzin és a hárfa potencialitása ilyen kö­rülmények között – tehát húr vagy motor hiányában – is feltárulhat, joggal feltételezhető, hogy a cél, amelynek ezek az eszközök alá vannak rendelve, csupán is­mét­lése lehet az eszközben inherens módon foglalt, ám mindenkor működésben lé­vő potencialitásnak, ami viszont azt is jelenti, hogy az valójában sohasem különböztethető meg az aktustól (amitől Arisztotelész bizonyosan nem lenne elragadtatva). A dolgok automatikus működésbe jötte vagy jobban mondva: eredendő mű­ködésben léte a szervezőelve a versnek, amely felütésében azt állítja, hogy „Már nincs több elégia bennem”, és a későbbiekben mégis elégikus hangnemet üt meg („Már végleg tandarab a bánat, / már végleg önmagára bámul”). Az elégia, az előbbiek analógiájára itt akkor is működőképes tehát, ha nem egy aktus – a lélek tartalmainak megverselése – viszonyában létezik. Az elégia műfajának potencialitása ön­magában képes működtetni a verset. A Tandarab tanúsága szerint a versben nincs helye a léleknek, hiszen a vers pusztán mechanikus: potencialitás, amely a nyelv létéhez, a hagyományhoz és nem a költői szubjektumhoz tartozik elsősorban. A potencialitás mindenkori tetté válása, működésben léte Parti Nagy költészetének egyre explicitebbé váló nyelvszemléleti alapja: a nyelv működik, mert a nyelv van; minden, amire a nyelv képes lehet – tehát az összes lexikai és szintakti­kai moduláció –, eredendően működésben van (innen nézve látható be, miért teljesen félrevezető a „rontás-” vagy „hibapoétikáról” való beszéd). A költő feladata min­dennek teret nyitni. Egy költői szubjektumnak, aki képes lehet a nyelv eseményeit előidézni és irányítani, itt tehát nincs sok keresnivalója – inkább egyfajta ope­rátorként tekinthetünk rá.

És mégis, elmondható, hogy az 1990-es Szódalovaglás, Parti Nagy hatástörténe­tileg legjelentősebb kötetének erejét éppen a benne töredezett formában elrejtett, nagyon is megragadható identitással, történettel rendelkező szubjektum és a nyelv autoreferencialitásának összjátéka adja. Parti Nagy költészetének az az aspektusa, hogy a nyelv autoreferenciális működésének egyre nagyobb teret engedve sem mon­dott le teljesen az identitáslétesítés lehetőségéről, egy egészen különleges könyvet eredményezett. A Szódalovaglás egyfelől, ahogy Margócsy rámutat, nyelvi szempontból az előző kötetek ígéreteit teljesíti be (Margócsy, i. m., 150–151.), más­felől azonban tematikus szinten egy öngyilkossági kísérlet története is, mely nem választható el a szonett lehetőségeivel való számvetéstől és a szonett narratív instanciává emelésétől. Tünetértékű, hogy a recepcióban, mely Parti Nagy költészetének játékosságát, ironikusságát, nyelvi – nem csupán retorikai-poétikai, ha­nem lexikai-grammatikai – virtuozitását és a szubjektum destabilizálásának kísérleteit a versek egyéb vonatkozásainak rovására szinte kizárólagos vizsgálati szempontokként jelölte ki, még a költő monográfusa sem fordít figyelmet a Szó­dalovaglás utóbbi, narratív identitás köré szerveződő oldalára (Németh Zoltán, Parti Nagy Lajos, Kalligram, Pozsony, 2006.).

Miközben a kötet nem tartja lehetségesnek az önkimondást („durván és közvet­lenül kéne / megszólalni” 165.), és e belátásból kiindulva számot vet a lírai én ön­azonosságának – akárcsak József Attilánál, negatív tapasztalatként elénk állított – hi­á­nyával („versek között szivárgott el ha voltam” 319.), valamint nyelvi feltételezettségével („ki látott ennyi levetett ruhát? / felhám alatt ing ing alatt uj ing / cibálom őket bőrt a bőrön át / és rendre mind rosszabb szabásu mint / hinné a hagymabontó képzelet / szememhez folyvást mért is kapkodok? hisz úgy lehet a legvégső lelet / épp ez a sírniképes állapot” 178.; „s a szív körül a mázsás izzadás / lemarja végül minden burkait / marad a nyelve” 193.), ezzel összefüggésben a nyelv fecsegésként értett, mechanikus-automatikus, mégis esztétizáló működését is szóhoz juttatja („tönkremegyünk elragozom […] kérődzés minden mondatom […] szakadtában polírozom” 112.). Az én autentikus kimondhatatlansága, nyelvi fel­tételezettsége az automatizmusok felszínre hozását mint költői programot hívja elő („s mert nem bonthattam magam / senkinek / hát fölkapartam a grammatikát / feszes kötést a higgadt mondaton” 176.), ami ugyanakkor paradox módon éppen hogy stabilizálja, végső soron pedig elmélyíti a kiinduló állapotot („a távolságot egy­helyben megélem / lágy suhanásban állok beragadtan / a lifttükör megsokszorozza képem / s nézem magunkat szétszálazhatatlan” 179.), amivel az őrület effektusait állítja elő, megragadhatatlanná téve az én és a te közötti határokat. Ezért nem tudhatjuk biztosan, hogy a kötetben mikor van dolgunk egy szerelmi történettel (egy én és egy te viszonyával), és mikor egy megbomló elme megjelenítésével (egy én és egy te-ként felismert én viszonyával). Az ember egyre jobban le­menne önmagába… kezdetű nyitóvers – mely Sigmund Freud alakját, és ezáltal a pszichoanalízis diskurzusait is megidézi –, valamint az öngyilkossági kísérlet („ha len­ne is hosszában fúrni bátor / csak átköti de kreppapírpuha / nem lesz a véres bérlemény magától” 247.), mely a kötet talán legerősebb költeményéből visszatekintve is feltűnik, például az utóbbi szólamba tagozódik („a pavilonkert lombtalan / me­szelt fáit nem hallani / levegőm volna nincs szavam / hozzáig hosszabbítani / kórházszegény a szenvedés / fölcsúszna embermagasságig / hosszú árnyékot húz a mész / káromkodástól suttogásig / a lehetetlent elkövette / a lehető belészakadt / e félmarék roncsolt időben / szava lett volna levegő nem / isten mint oxigénpalack / süketen csukva áll fölötte” 273.). A Szódalovaglásban színre vitt öngyilkossági kísérlet a nyelv ahumán működésének effektusa, mely logikusan következik a nyelv­au­to­mata szabadjára engedéséből („a vers valamié mi működtében elhagy / kicsike gép lesz zümmög és suhan” 319.), az én határainak feloldódásából és eltörlődéséből.

Végigtekintve Parti Nagy költői életművén, vállalva a modernitás logikájának oly­kor esendő érvényesülését, akár azt is lehetne mondani, hogy e költészetet ön­felhajtó ereje bizonyos értelemben a Grafitnesszel juttatja el saját határaihoz (mely ténylegesen be is szivárog az új kötetbe). Dumpf Endre alakjának itteni pa­ra­dig­matikus feltűnése ugyanis a nyelv autoreferenciális tartományának – mint a Lét­bü­fé tanúsítja –, úgy tűnik, végleges eluralkodásával esik egybe. A Szódalovaglásban megbúvó tragédiának, melyet a kötet azáltal közvetít, hogy nagy hatásfokkal ké­pes a versek tematikus szintjébe csatornázni a magyar nyelv tűrőképességének meg­kísértését – mintegy az Angyalstop jobb helyeit a Csuklógyakorlat radikális nyelvi megoldásaival egyszerre megidézve –, a Grafitneszben ennek megfelelően már nyoma sincs. Nyoma sem lehet. Dumpf, a versek jegyzője, a Parti Nagy-féle nyelvautomatizmusok figurája. Ahogy Balázs Imre József a Létbüfével kapcsolatban pontosan megfogalmazza, nem több, mint „egy nyelv és egy pozíció” (Édeserű és sűrűsödés, Látó, 2018/2, 82.). Mint ilyen, azoknak a poétikai-retorikai megoldásoknak a kiterjesztése, melyeket Parti Nagy költészetének legsikerültebb darabjaiban sohasem a vers nyelvi egységének valósága, hanem mindig is csupán a költemények egy dimenziója képviselt. Smid Róbert joggal figyelmeztet arra, hogy Dumpf alakja ép­pen emiatt a Parti Nagy-líra nyelvének konstituens összetevője vagy mindenkor jelenlévő strukturális lehetősége (Smid, i. m.), akinek, vagy a némiképp megtévesztő antropomorfizmust itt elhagyva inkább: aminek feltűnése, mivel elsősorban nem alak­jának tematikus megjelenítéséhez kötődik, hanem a nyelv grammatikai és tro­pológiai működéséhez, ekként nem is korlátozódhat az előbbire. Az a Parti Nagy-lírába kódolt probléma, amelyről az Angyalstop kapcsán már volt szó – vagyis az, hogy ez a költészet hajlamos a vers szemantikai tartományát a nyelv autoreferenciális mű­ködtetésének oltárán feláldozni, méghozzá akár különösebb poétikai nyereségek re­ménye nélkül is –, a Dumpf alakját én-pozícióba állító, tehát az autoreferenciális versnyelvet működési elvévé avató Létbüfében teljes valójában nyilvánul meg.

A Létbüfé fő poétikai problémája tehát nem Dumpf Endre figurája, hanem a Parti Nagy-féle versnyelv egyoldalúvá vagy egydimenzióssá válása. Ez a dimenzió a technikaié, az autoreferenciális nyelvi működésé, a nyelvi szuverenitás radikális megnyilvánulásáé. Nem lehet eléggé becsülni azt, hogy Karinthy Frigyes paródiái arra figyelmeztetnek, hogy a nyelv e dimenziója minden irodalmi megnyilvánulás szerves része. Az irodalom inherens parodisztikussága, mint ezek a szövegek tanúsítják, épp innen ered: az ismételhetőség lehetőségéből, mely a nyelv technikai dimenziójának eredendő struktúramozzanata, és az egyediség, a költői teremtőerő ideája ellen hat – a parodisztikusság jelensége Parti Nagynál ezért messze túlmutat a recepció által gyakran központi helyen tárgyalt irónián. Egy költészet, amely radikális módon a nyelv autoreferenciális tartományát emeli szervezőelvévé, csakis a költészet paródiája lehet. A Létbüfé nyelve, Dumpf Endre mint nyelv – továbbha­ladva a Grafitnesz által kijelölt úton – Parti Nagy költői nyelvének, egy általánosabb szinten pedig az európai költői hagyománynak a paródiája. Az olyan témák, melyek e hagyományban központi szerepet játszanak – mint például a lét, a szerelem vagy az elmúlás (és toposza, az ősz) – Dumpf könyvében ezért önmaguk paródiáiként tűnnek fel. El lehet játszani persze a gondolattal – felismerve, hogy a Létbüfé kiállításában és a kötet szerveződését tekintve is a Szódalovagláshoz nyúl vissza ihletért –, hogy Dumpf egy, a Szódalovaglásban, a lírai én széthullásának kö­­vetkeztében megszületett, öngyilkosságot megkísérlő alak, aki gyógyíthatatlan állapotának köszönhetően végül a kórházban rekedt, és ott derűs egyhangúságban tölti napjait. Énje különböző nyelvi regiszterekből, idézetekből, irodalmi hagyományvonalakból épül fel, ugyanakkor, mivel identitása már a korábbi kötetben meg­­ragadhatatlanná vált és ezek szerint elveszett, csupán az előbbiek összjátékának effektusaként tárul az olvasó elé. Azonban még ha ez igaz is, és a Létbüfé va­lóban a Parti Nagy-életmű poétikai-retorikai teljesítményének és tematikus irányvonalainak konzekvenciáit igyekszik levonni – Csáth Géza Egy elmebeteg nő nap­lója című művéhez hasonlóan egyúttal megalkotva egy patologikus elme önprezentációjának lehetőségfeltételeit –, a kötet akkor is adós marad poétikai törekvéseinek valamilyen módú explicitté tételével. Amennyiben létezik ilyesfajta kapcsolat a Szódalovaglás és a Létbüfé között, túlságosan alulartikulált, és ezzel a kötet el­véti célját, hiszen annak ellenére, hogy nem jelzi külön, hogy magában nem olvasható, támaszkodik a korábbi munka létesítette perspektívára. Amennyiben nem lé­tezik, és mindez puszta spekuláció, a Létbüfé teljesítménye mindössze annyi, hogy a Grafitneszt a Szódalovaglásra emlékeztető módon – és általában az életmű töredékeit meg-megidézve – írja tovább, miközben ez utóbbi mű paródiáját nyújtja.

Karinthy nem véletlenül nem szerette volna, ha életművét a paródiái, és nem pe­dig a költészete alapján ítéli meg az utókor: a paródia, miközben, ha sikerült, és ekként rendkívüli mélységben képes feltárni a nyelv és az irodalom titkait, a költészet kritikai apparátusa is (mint erre Babits utalt az Így írtok tiről szólva), ám mint ilyen maga nem költészet. A paródia egyszerre helyezkedik el belül és kívül a költészeten, annak lehetőségfeltételeként és felszámolójaként; a költői nyelv inherens struktúramozzanataként és a költőiség ideájának dekonstrukciójaként. A költészet, amely saját paródiájává válik, az európai versirodalom hagyományának perspektívájából nem költészet. Ezért kulcsfontosságú megérteni, hogy Parti Nagy költői életműve bizonyos értelemben leírható a költészetből a paródiába és önparódiába való átmenetként is, mely átmenet a költői nyelv autoreferenciális szerveződésének totalizálódásán alapszik. A Létbüfé nem azért tanúskodik arról, hogy Parti Nagy Lajos költészete kimerült, mert az írók és olvasók egy új generációja lépett színre, méghozzá a korábbiaktól eltérő poétikai törekvésekkel, ízlésvilággal és elvárási horizonttal. Azért tanúskodik erről, mert miközben kibontakoztatja és radikalizálja a költői életmű poétikai tendenciát, megszűnik költészetként létezni.

Parti Nagy Lajos: Létbüfé, Magvető, Budapest, 2018.

(Megjelent az Alföld 2018. decemberi számában.)

Balogh Gergő

szerző: Balogh Gergő
honlap e-mail
Balogh Gergő 1991-ben született Budapesten. Jelenleg PhD-hallgató az ELTE BTK Általános irodalom- és kultúratudomány oktatási programján. Főbb kutatási területei: a magyar modernség irodalma és előzményei, Karinthy Frigyes életműve. A FISZ tagja.

In Internet Explorer versions up to 8, things inside the canvas are inaccessible!

Archív bejegyzések