„A nyelv aprócska ketrecéből szabadulni”

Max Porterrel Fenyvesi Orsolya beszélgetett

Időben, mégis rohanvást szedem lépteimet a Nyugati téri irodaházba. Félrever a szívem, megállok egy pillanatra. Hát ilyen fontos lenne?

Két napja tudom, hogy beszélgethetek egy órát Max Porterrel, aki a PesText Fesztivál meghívottjaként érkezett Budapestre, egyedi struktúrájú, kísérletező prózájával vált sikeres, egyben szakmailag elismert szerzővé. Első könyve, A bánat egy tollas állat mostanra már harminc nyelven olvasható. A Sunday Times 2016-ban az év fiatal írójává választotta, és ugyanabban az évben elnyerte a Dylan Thomas-díjat is. Lanny című mágikus, olykor biohorrorba hajló, olykor az ökonómia himnuszaként is értelmezhető könyvmeséjéért Booker-díjra jelölték. De mindez nem számít. Ami fontos, hogy olyasvalakivel találkozom most, akiről sejtem, tudom, hogy hozzám hasonló.

Engem padlóra küldött az a teremtőerő, ami A bánat egy tollas állatból áradt. Egy személyes hangvételű esszét is írtam róla – életem első és mindezidáig utolsó recenzióját. Az írtam róla, hogy a könyv a nyilvánvaló témáin felül tanúvallomás a kifejezésvágyról. A könyv főszereplője, Varjú öklendezése az irodalom akarása. Mit szólsz ehhez?

Nagyon tetszik, helyénvaló megállapítás. Hozzátenném még, mert lényeges, hogy az állat, a mítosz, a nem emberi dolgok megnyilvánulásai kívül állnak a manapság használatos közlésmódjainkon. Kisszerűen fejezzük ki magunkat, és olyanokat mondunk, hogy „boldog”, „szomorú”, „jobbulást”, „nem túl jól”, „vigyázz magadra” – meglehetősen gyér a szókincsünk egy olyan őrült, izgalmas és viharos dolog leírására, mint az emberi élet. Varjú ebbe visz nyers erőt, új energiát. A nyelvet újra csodálatos eszközzé avatja. A könyvben a fiúk megállapítják, hogy anyjuk elveszítésére még ez a legjobb időszak, a gyerekkoruk, amikor a nyelv még labirintusként működik. Felnőttként csapdává válik, és rendszeresen mondunk olyanokat egymásnak, hogy „ezt nem mondhatod”, „nem érezheted így”, „nehogy kimondd”… Varjú tehát a szabadságot hozza el számukra.

Azt olvastam, hogy a könyv írásakor olykor varjúnak tettetted magad, és varjúmód lépkedtél a kertben.

Pontosan így történt! Azt akartam, hogy a szöveg varjúmód lépkedjen. Ugrándozzon. Mert hogy is csinálnak a varjak? (tt átváltozik varjúvá.) Víz, víz, cipő, cipő, uff, uff, lépten-nyomon akarnak valamit, éhesek – így lett a szöveg is darabos, töredékes.

A könyvet kisbaba mellett írtad – csakúgy, ahogy én a könyvedről szóló esszémet. Akkoriban, amikor időszűkében, kialvatlanul, sőt alvászavarosan írni próbáltam, azt tapasztaltam, hogy a nyelvem töredékesebbé vált, én pedig bátrabbá, öntörvényűbbé. Új szavakat alkottam, mert nem volt türelmem körülírni a dolgokat. Neked is voltak hasonló tapasztalataid?

Mióta író vagyok, mindig volt mellettem egy kisgyerek. Az ellenkezőjét ezért soha nem tapasztalhattam meg. Sosem volt csöndem. Sosem tölthettem heteket egy távoli kolostorban a munkámon elmélkedve. Egyébként sem ilyen típusú író vagyok. Papírcetlik, jegyzetek, firkák, rajzvázlatok vesznek körül, ezekből áll az életem. Van egy feljegyzés a telefonomban, hogy „egy varjú narrálja”. Én magam is töredékes vagyok, töredékekből épülök fel, kis darabokból, egyenrangú részecskékből. Sorozatokat nézek, operát hallgatok, képregényt olvasok – egyik sem magasabb rendű a másiknál. A művészetben és az inspirációban nincs hierarchia. Az a fontos, hogy ott legyen minden a bográcsomban, amiből valami újat főzök. Egyébként is szeretem a kollázst. Én sosem leszek képes elegáns, hibátlan, intellektuálisan kérlelhetetlen hosszú prózaműveket írni. Nem erre vagyok kiépítve, úgymond. Szükségem van a zenére, a ritmusra, az egyszerre zúgó szólamokra a fejemben. Pont úgy, mint a kisgyerekes életben, nem igaz?

Új könyved, a még megjelenésre váró Shy is tömörített anyag, ha jól tudom.

Igen, egy ültőben elolvasható. Nagyon gyors ritmusú próza, mint egy drum and bass szám, ra-ta-ta-ta-ta, a főszereplő minden emléke, fájdalma, dühe kipattog belőle… Reményeim szerint azonban a zajból kiválik egy lágy dallam: a könyv szíve. Ezt csak akkor hallod meg, ha leülsz, és hagyod, hogy hasson rád. Pont, mint amikor megnézel ötven képet egy kiállításon, és utólag fogalmad sincs, mi volt rajtuk egyenként, de van egy mély és szilárd elképzelésed, hogy miről szólt maga a kiállítás. Mert befogadtad a sorozatot, te magad voltál ott minden képben, jelenségben, a te álmaid, a te gyermeked, a te éjszakáid. Ilyenfajta szerző és olvasó közti együttműködésre törekszem én is. Persze ha az olvasó is éppúgy kialvatlan és kisgyereke van, mint nekem A bánat egy tollas állat megírásakor, akkor könnyebben rám hangolódik.

Érdekesmód, én úgy fogalmaztam meg, hogy ez egy olyan könyv, amit tán nem olvasok újra, de mindig a polcomon szeretnék látni, hogy emlékeztessen mindazokra a benyomásokra, amik az általad említett bográcsban voltak, amelyből dolgoztál. De a te bográcsod most már az én bográcsom is.

Igen! Mániám, hogy hatás, inspiráció helyett az engedélyezés szót használom: nem hatással vannak rám, hanem felhatalmaznak. Például arra, hogy durvábban használhassam a nyelvet, vagy a megszokottól eltérő módon mondhassam el a történetem…

Max Porter (Fotó: Lucy Dickens)

Pontosan! Én is így éreztem, amikor például Anne Carsontól fordítottam a Vörös önéletrajzát, hogy Carson felhatalmazott.

De jó! Igen, ő is a nagy felhatalmazók közül való. Különösen a fordításaiban. Egyszer interjúzhattam vele, és emlékszem, úgy beszélt a nyelvről, mint egy fáról, amelynek szabadon repkedhetsz az ágai közt. Kuporoghatsz persze rémülten az egyik ágon, de fel is fedezheted, milyen a kilátás egy gallyacskáról. Ezt teszi ő is. Amikor lefordította az Antigonét, úgy döntött, nem egy kétezer évvel ezelőtti kultúrát próbál egy az egyben megfeleltetni a maival, hanem játszik vele. Ki ez a nő, mi ez a fájdalom, mi volt a holttest kétezer éve, mit jelent ma egy holttest? Anne Carson akkor is felhatalmaz, amikor egyébként nem tetszik annyira, amit csinál. (Közben ellenőrzöm a hangfelvevőt, és azon viccelődünk, hogy a hideg kiráz a saját hangunktól. Max nevetve mondja, hogy a vele készített podcasteket soha nem hallgatja vissza.) Patrick barátom találóan állapította meg, hogy ha szereted a saját hangodat hallgatni, valószínűleg seggfej vagy.

Megragadott, amit egy korábbi interjúdban mondtál, hogy együttérzel azokkal, akik előtted éltek és akik utánad jönnek. Tudod, milyen gyakran gondolok rájuk én is? Például az első emberekre, akiknek talán volt már öntudatuk, sejtették, hogy meg fognak halni, de nem volt még nyelvük, amivel kifejezhették volna magukat. Egyes kutatók szerint emberőseink éppúgy képekben gondolkoztak, mint ahogy az állatokról feltételezzük. Ez az ősi, képalapú gondolkodás számodra is meghatározó: művészettörténetet hallgattál, és az írásaid is képekből indulnak ki.

Egy rajz, egy firka a kiindulópont minden könyvemhez. Szóval téged is vonzanak az őslakosok és a korai történelmi időszakok kultúrája, a szellemek ideája, mármint az előttünk és utánunk élőké? Létezik velük egyféle kapcsolat, kommunikáció, amit én érzésközösségnek nevezek. Semmi köze a geopolitikai határokhoz vagy a nyelvekhez, amelyek feltűnnek, majd eltűnnek… millió év múlva nem a mostani nyelveinken beszélünk majd, ha még itt leszünk. De lesz mondanivalónk, és lesznek érzéseink is. Szerzőként az igazi kihívás a nyelv aprócska ketrecéből kiszabadulni, meghaladni a nyelvet. Egyébként micsoda lehetőség az is, hogy a művem fordításban eljutott hozzád – hiszen nem tudhatom, hogyan visszhangzik a varjú szó a te nyelveden, a te szívedben. Mi mindenhez kapcsolódik? Érthetetlen számomra, másokat miért nem foglalkoztat az élet és halál lehetősége, a holtak és a meg nem születettek. Miért az a legcsodálatosabb képességünk, hogy vagyonra tegyünk szert? Képekben vagyunk csak igazán, elképesztően gazdagok, és a képek maradnak meg utánunk. Ősi képeinkkel, az archetípusokkal is nap mint nap játszadozunk. A bánat egy tollas állat különös könyv, azt hittem, talán ha húszan elolvassák majd. Hiszen kit érdekel egy fickó, aki megszállottan rajong egy bizonyos költőért, és akiben ez a megszállottság gyásszá alakul, majd fájdalommá, végül szeretetté és a gyermekei iránti megértéssé. Ez egészen apró téma. Erre tessék, kiderült, hogy te is olvastad, és neked is sokat jelentett, és ez valami nálam sokkal nagyobb felé visz. Rámutat a költészet erejére.

Fotó: Jelenkor Kiadó

Talán épp az a költők szuperképessége, hogy beszélni tudnak a még meg nem születettekkel, vagy beszéltetni tudják a soha meg nem születőket. Ki tudja, talán képzeletben vagy a jövőben is lesznek rokon lelkek.

Igen, pontosan! De a legjobb, hogy egyébként nem azért dolgozunk, hogy az írásunk időkapszula legyen, üzenet egy száz évvel későbbi olvasónak, mert az irtó nagyképű lenne. De megmarad talán, mint mindaz a gesztus, amelyet a gyerekeid, a szomszédok, a barátok, az ismeretlenek felé teszel, és amely ellentétben áll az erőszakkal. Nagyon törekszem arra, hogy ha írok, ne maradjon benne rútság, mert a rútság túlél engem. Az együttérzés erejét, a kedvességet viszont az utódaimra és ismeretlenekre hagyományozom. Ez a sorsunk értelme. Talán meglepő, de a legtöbb, amit tehetünk, hogy itt és most, 2022-ben kedvesek vagyunk egy gyerekhez. Varjú is erre emlékeztet minket, hogy apró kis semmik vagyunk, jelentéktelen semmiségek, irtózatos erővel. Ezért is fontos nap mint nap belegondolnunk, milyen nyúlfarknyi az emberiség – pláne egyetlen ember – története ezen a bolygón.

Hogy kiszakadjunk a zúgó, zajos hétköznapokból, és meglássuk a csöndet.

Igen. És én a könyveimmel talán felhatalmazást adhatok erre.

A legelső üzenet, ami ránk maradt, az ősemberek kéznyoma a barlangok falán: itt vagyok, nem akarok meghalni.

Vagy még inkább: nem tudok meghalni!

Nem fogok meghalni, így igaz. Talán ez lenne a művészet, a művészek feladata, hogy újra és újra beszélgetést kezdeményezzen a halálról?

Én ezt próbálom elérni a könyveimmel, igen. Találtam festéket, és rátaláltam magamban valaki bölcsebbre… Agota Kristof és Anne Carson megtanítottak rá, hogyan hagyhatok nyomot a barlang falán. Ez egyfelől semmiség, másrészről igazi hozzájárulás, olyasmi, amiben hinni tudok. És ha lesz csupán egyetlen találkozás ezer év alatt…

Egyetlenegy!

Az elég.

Ebben a lelkes egymásra találásban megnyugodva váltunk pár szót a gyerekeinkről. Max elmondja, hogy három fia van, és felesége a kenyérkereső a családban, miközben az író dolgozik otthon a gyerekekkel és a kutyával. Megbeszéljük, mennyire félelmetes, frusztráló, amikor ez a fajta élet nem teszi lehetővé az írói alkotást, és hogy szabadul fel minden addig felgyűlt anyag abban az öt percben – színdarab esetén egy hétben –, amikor mégis lehetőségünk nyílik rá. És hogy milyen jó, hogy végső soron gyerekeink emlékeztetnek minket arra, hogy nem vagyunk annyira fontosak. Ők fontosabbak.

A gyerekeim szerint röhej, hogy könyveket írok. Persze az én feladatom, hogy vacsorát főzzek, elvigyem őket edzésre, megsétáltassam a kutyát… A minap meg is kérdeztem tőlük, kissé sértődötten, hogy hát senkit nem érdekel, én mit csináltam ma? Azt felelték, nem. Nem számít. Nem fontosabb, mintha könyvelő lennék. Akkor mégiscsak abban bízom, hogy a könyveim időkapszulák, és egy nap általuk igazán megismerhetnek… ők engem! Egy egyébként lehetetlen szinten. A feleségem sem istenít, nem fényezi az egómat, ami szuper. Van olyan könyvem, ami nem is érdekelte. És ez így rendben van. Követhetem a szívemet. Az olvasóim ismeretlenek.

Végülis a móka kedvéért írsz, nem?

De! És imádok írni! Annyira jó! A legutóbbi színdarabom például, amit akkor írtam, amikor a gyerekek végre visszamentek az iskolába, színtiszta őrület. Egy pogány szentről szól, a szakállas szűzről, Wilgefortisról. Nem is gondoltam, hogy ilyen mókás lesz színdarabot írni, ahol egyszerre lehetek író, rendező, zeneszerző és festő.

Harmadik könyvedben, a Francis Bacon halálában is próbáltál már úgy írni, mintha festenél.

Igen, de az elég furcsa könyv lett. Most a negyedik könyvem, a Shy megjelenését várom, az tényleg elképesztően jó, rengeteget dolgoztam rajta. Sikerült belehelyezkednem a srác fejébe, és egészen rémisztőre sikeredett, olyannyira, hogy még nekem is nyugtalanító. Megszólalnak benne a fiatal srácot körülvevő figurák éppúgy, mint azok, akik korábban az otthonukban laktak. Egy afféle szellemalak behatol az agyába, és dühösen, sértetten figyelik egymást, majd nem emberi szólamok is felbukkannak a tudatában. Irtó nehéz volt egybeszőni a különböző zajokat és tudatfolyamokat, de sikerült! És ez a rész, amire olyan büszke vagyok, mindössze hat oldal egyébként.

Max Porter és Fenyvesi Orsolya

Átitat a lelkesültség, hiperérzékeny figyelmed mindenre kiterjed – hogyan maradsz egyben? Hogyan maradsz ép?

Egyáltalán nem vagyok rendben. Nem vagyok mindig jól. Ismerem a pánikot, a szorongást. Aztán mégis felszedem a szart a kutyám után, nem felejtek el répát venni a boltban, mert a középső fiam nagyon szereti. Egy időben rengeteget tweeteltem politikai témákban, dühösen, aztán ezt elengedtem. Figyelek, mi történik, de próbálok arra a kis közösségre koncentrálni, amely körülvesz: segíteni, ahol tudok, együttműködni más művészekkel. Ezek és a családom tartanak meg.

Egyébként különös viszonyt ápolok a saját halandóságommal. Van bennem egyfajta halálvágy, ami pozitív, eksztatikus érzés a halállal kapcsolatban. Apám hatéves koromban halt meg, és az emberek azt követően sokkal jobban kedvelték! Ha még élne, nem szeretné senki. Elcseszte volna az életét, boldogtalanul tengődne. Így pedig majdhogynem szentként tiszteljük. A halála engem íróvá, a testvéremet zenésszé avatta. Az a nyíltszívűség, amivel próbálom befogadni a világot, az ő elvesztéséből származik. Ez a jófajta gyász. Én sem félek a haláltól. Őszinte gesztusokat, mély kapcsolódásokat várok az élettől, semmi mást. Ezen a könyveket értem, de azt is, amikor odamegyek az idős hölgyhöz, akivel senki nem beszélt három hete, és megölelem. Legyen ez az én kéznyomom.

Ezt követően hosszasan, rajongással beszélgetünk a gyerekkönyvekről, és kisvártatva kiderül, mindketten azokból nyerjük az erőnket. Max – aki a nevét Maurice Sendak Ahol a vadak várnak című 1963-ban megjelent gyerekkönyvének főhőse után kapta – a nyugati civilizáció legnagyobb eredményének az illusztrált gyerekkönyveket tartja. Olyan médiumként beszél róluk, melyekben az egyéni tudat és álmok világa összeér a félelmeinkkel, megalkotva ezáltal azt a megfoghatatlan helyszínt, ahol önmagunkká válhatunk. Max hangsúlyozza, hogy a gyermekirodalom igaz szabadságot kínál fel az írónak és olvasónak egyaránt. Hőseit, Ted Hughes és Sylvia Plath költőket említi, akik egy közös interjújukban egyetértettek abban, hogy a legjobb, amit valaha írtak, a gyerekeknek szóló írásaik voltak.

Megtanultam csodaként szemlélni az életet, és hát roppant szerencsés fickó is vagyok, ezért – a körülményeimnek és képességeimnek köszönhetően – kifejlődhetett bennem az írói munkába vetett hit. Persze ez a hit sem lehet mindenkié. Teljesen rendben van, ha mások nem hisznek benne – zárja beszélgetésünket Max.

És nocsak! A város felett egy Szinyei-hőlégballon lebeg! Az ablakhoz lépünk, és együttes csendben csodáljuk.

Hozzászólások