Vers, pályázatra
Petőfi elvileg
S ugyan igaz még, hogy ha valamit,
hát pályázatra írni nem tudtam
soha,
próbáltam volt hányszor hiába, hiába,
megfeszülvén,
éjszakákon át
szitkozódva,
gyűrve hány papírt,
hosszan átkozván jóelőre
Eget s Földet,
s mind a boldogtalan teremtményeket,
kiknek e vershez
valamily okból
majd bármi köze leend,
szívemben jól tudván,
hogy a Jóisten maga esküdött össze ellenem ádáz
mentőszirénákkal,
telefonokkal,
macskanyávogással,
hideg- s melegfronttal,
s más ingerkedéssel,
csak azért, hogy én, én ne tudjak írni.
S hahogy ilyenkor erőlködve tovább hiába írtam,
versem jobbá attól mégsem válhatott,
időnként
előre megsértődtem némileg,
miért pályamunkám majd jutalmazásra
megint csak nem kerül,
s nevem ismét,
mint kínos, bár véletlen testi zaj,
közös erővel s fintorogva
elhallgattatik,
majd ezután gyorsan
tisztáztam magamban,
– vigasztalódván a tankönyvi mód szerént –,
hogy
természetesen,
versem elbírálói mind fajankók,
kik az irodalomhoz mit sem értenek,
győztesként kihozott
pályatársim pediglen mind hülyék.
Ezzel végtére meg is nyugodtam akkor,
s a versem fumigáló
lelki szegényeknek is már-már megbocsájték –
vegyük ezt nagy jellemem finom jeléül, ha tetszik.
Hanem fel nem adtam soha
mégsem, olyant nem lehet.
Azóta is
kínos kudarcok serege üldöz emián,
s hozzájok csatlakozva
próbálkozások, ügyetlenségek,
mennyi megsavanyodott kézfogás,
hány régi félreértés, bántás,
vagdalkozás,
ezekből egész sereg
üldöz,
méla regiment, szakadt sujtása lógva,
sirályok szabadságpecsétje
ócska csákóján mindnek,
csoszogva, búsongva.
Nekik mit mondhatnék e percben?
Hogy hát legalább ma, itt,
legalább ez egyszer segítenétek
hibák füstölgő sorából kinyert tapasztalat hevén
versként eladni,
amivel eltakarni mióta igyekszem arcom,
ne lássék szememben a tétova vérág,
se homlokomon, hogy mit nem tudok –
már e versnek kezdősora is mily esetlen!
Mondjam, bocsássatok végre meg nekem,
amiért attól érzem jól magam,
amitől szerintetek rosszul kellene, s fordítva pláne,
hogy homlokegyenest mást gondolok, mint ti,
annyiszor,
bocsássatok meg, amiért senki kutyájának kölke,
kilincsének simogatója nem valék,
szeretnetek sem muszáj,
csak ne álljatok már így itt,
morcos közönnyel nézve, mint kalimpálok,
akár a nap.
Végignéztem az egészen,
és mindent sajnálok.
Mondjam ezt? Vagy mindegy?
Legalább arra válaszoljatok,
mikor mehetek végre már haza?
Kérdezném tisztelettel.
Mert elmondom, hol tartok ezzel,
hová jutottam,
hol vagyok –
a falu szélétől kicsivel arrébb, a bekötő úton,
töltésen jóval túl,
hol a kukoricás talpon szomjanhaló
díszsorfala őrt áll,
és sárga vért sír a farkastej gyenge szára,
ha megüti a nyári jég,
még innen a kőkereszten,
a hegyek háta előtt, a vöröslő, puha fűben,
az üvegtömör kánikulában,
ahol nincs baj, vagy már nem tudom, mi az,
és nem repül,
de lenn a földön van az ég,
ott fekszem.
(Megjelent az Alföld 2023/7-os számában, a borítókép a lapszám illusztrációit készítő művész, Gonda Zoltán munkája.)
Hozzászólások