Csendes, mint a villám
(Quiet as Thunderbolts)
Mint egy gyilkosságot,
titkoltam előled a nevem, örökségem,
vállam és az apró rést alatta,
ahol megsérülhetek. Gyufaszálakká
faragtam a Longhouse-t, hajgumival
tömtem tele a kagylót, festett Ute-*
kávéscsésze, vasteknős, az identitás
serpenyőnyi villanása, mandulaszem
figyel fehér könyvespolcok, városi
fényképek, gyümölcsösök, temetők
közül. Magányos vasalódeszka hever
régi lakhelyünk előtt az utcán,
Lisszabonban gyertyát gyújtottam minden nőnek,
akit szerettem. Állatoknak, akik már nincsenek
velünk. Állatoknak, akik már nincsenek
velünk. Oly sok vidék van, amit nem tudok gondozni,
szélesek, mint egy gyermek arca,
szárazságban morzsolódott,
sóval szegélyezett. Megtartottam a
Vizi Rózsát, hogy hogyan kapott a Medve
klán gyógyszereket, hogyan sötétítette
meg bőrömet szavaival a Névadó. A
türkizkék gyűrűt, és hogy mennyire
kedvére van a szellemeknek
odaadni azt, amit annyira csodáltak.
Harmatkása a zoknik között, megfelelő
levegőmennyiség a tüdőmben és
a hasamban, ahogy próbálom
lenyelni és belélegezni
édes illatát. Minden gyöngy, minden
becses nyaklánc hurokja –
tarajossültüskét tartok torkomon,
hagyom, hogy a víz minden éjjel
megfojtson a folyó alján elakadt
kenumban. Azóta vagyok alvajáró,
hogy világra jöttem,
amióta azok, akik a merülésben nem
pusztultak el, a felhozott földből
készítettek szigetet, amióta a sziget
földrésszé tágította magát,
kagyló, emlék, naptár és szív vagyok.
Szerelmes dal Solomon Lane alpakáihoz
(Love Song to the Alpacas of Solomon Lane)
Semmit nem tudsz a csillagokról.
A mezőt egy sekély fekete folyó szegélyezi,
és egy erős kis kerítés, amin átgörnyedsz
finomkodó koponyáddal és nevetséges szempilláiddal,
ha egy gyermek közeledik répával vagy nemtörődöm kezekkel.
Nem ismered az óceánt, az út végét;
sem a dirty bombák kreálta fortyogó hamufelhőt;
mi mindent megtesz az ember egy másik emberrel,
vagy bármivel, ami az útjába kerül;
az ékszerész hibátlanra csiszolt ékszere után
megmaradt csillogó szilánkkupac.
Nem tudod, milyen szófordulattal hívnak minket eltűntnek,
nem tudod, milyen illegalitásban élni.
Fogalmad sincs a véna finomságáról,
hogy melyik ország felszívódott vize küldi a lucernát a kukádba.
Ha zúgást hallasz a magasban, akkor az egy apró zöld fénnyel koronázott,
könyörtelen szemű, hideg repülő pók –
nincs szükséged koordinátákra, demográfiai adatokra,
ahhoz, hogy körvonalazd egy terület vagy illúzió biztonságát,
csak egy nyírás a megfelelő időben, egy határozott kéz, egy lágy hang,
sárgarépa, valaki a lapát másik végén.
Vállad sűrű bozontja nem fogja megtartani…
a város forróságát. Hány év telik el, mire végleg elmész;
tollad szökőkút egy másik spekulatív, másfél millió dolláros,
francia stílusú téglaházakkal teli városrészben.
Visszajövök Texasba, kereslek, magányos éjszakákat
átautózva, mintha hozzád tartoznék.
Állkapcsod hasztalan dolgozik, apró patáid tompulnak a porban.
Talán boldogan élhettem volna, ha elfelejtesz,
nem láttam volna üstökössel összetévesztett repülőgépet,
nem láttam, nem tanultam eleget ahhoz, hogy félni akarjak –
tanítsatok meg édes, lágy ajkú arcok, édes, hatalmas, sötét szemek,
hogy megpihentessem nyugatlan lábaim,
hogy megnyugodjak azért, amit megkaphatok.
Az az alacsonyan pislákoló fény a láthatáron –
tudom, hogy nem szupernóva. A szatellit is megteszi.
GYUKICS GÁBOR FORDÍTÁSA
(Megjelent az Alföld 2025/8-as számában. A borítókép a lapszám illusztrációit készítő művész, Gallai Judit Ágnes cianotípiája.)
Hozzászólások