Új, Látható munka című sorozatunkban arra teszünk kísérletet, hogy egy-egy friss könyvről a szerzővel és a kötetszerkesztővel egy térben beszélgetünk: hasonló kérdésekről kétféle nézőpontból. Célunk ezzel az is, hogy ráirányítsuk a figyelmet a szerkesztői munka jellegére és fontosságára, valamint az, hogy a könyvek két „első olvasóját” párbeszédre hívjuk. Szálinger Balázs És most kelletlen elrugaszkodom című új könyvéről a szerzőt, illetve Juhász Tibor szerkesztőt kérdeztük.
Lapis József: Balázst már sokszor kérdezték arról a döntéséről, hogy egy nagy presztízsű kiadó után magánkiadásban jelenteti meg műveit. Nem untatnám már ugyanezzel sem a közönséget, sem a szerzőt, ugyanakkor ezzel kapcsolatban arra volnék mégis kíváncsi, hogy mit jelent mindez a szerkesztői munka szempontjából. Balázs, te már nyilván több szerkesztővel is dolgoztál együtt pályafutásod során. Általánosságban kérdeznélek előbb arról, hogy milyen mérvű, illetve milyen jellegű szerepét látod az irodalmi szerkesztőknek? Mit gondolsz, mennyiben és hogyan tettek hozzá a könyveidhez a szerkesztők – vagy vettek el belőle? Mennyiben volt más most úgy dolgozni egy szerkesztővel, hogy te kérted föl, s tulajdonképpen a főnöke is vagy ebben a konstrukcióban, nem a kiadó bízta meg? Másképpen dolgoztál vele, jobban tudtad/akartad érvényesíteni az elképzeléseid?
Tibi, te szépíró vagy elsősorban, de szerkesztőként is dolgozol. Saját – jó vagy rosszabb? – tapasztalataid a veled dolgozó szerkesztőkkel formáltak valamit azon, ahogyan te végzed ezt a munkát? Milyen, mennyiben más úgy együtt dolgozni valakivel, hogy ő az, aki fölkér a munkára, nehezebb így meggyőzőnek lenni, ha valamit másképp látsz, mint a szerző?
Szálinger Balázs: Szerintem technikailag nem volt más a munka, mint korábban. Kisbetű-nagybetű, gondolkodjam másik jelzőn, kéne ide egy üres sor, van itt egy dupla szóköz, ne ezzel a verssel kezdődjön a ciklus, ilyenek. Más tekintetben viszont: azt hiszem, most sokkal nagyobb súlyt kapott Tibor, mégpedig sokkal inkább éreztem csapatmunkának az egészet, vagy nem is tudom, hogyan mondjam pontosabban. Azt éreztem, hogy mi ezt ketten csináljuk, ez a mi kettőnk ügye, a végeredmény a mi kettőnk műve lesz. Amikor elküldtem a pdf-et akár előbb a tördelőnek, akár később a nyomdának, teljesen máshogy hívtam fel, más hangulata volt a telefonnak. Igen, biztos pont azért, ami a kérdésedben szerepel: egyszerre kiadóként, egyszerre szerzőként hívtam ilyenkor, ő pedig nem is szerkesztő volt (és olvasószerkesztő és korrektor), hanem csapattag. Volt ilyen érzésem minden korábbi szerkesztőmmel kapcsolatban, de ennyire erősen ezt sosem éltem át.
Juhász Tibor: A kérdésedben említett szerepkörök bennem nem válnak el egymástól – ezért a szerkesztői szemléletem alakulásával kapcsolatban ettől biztosabb kijelentéseket nem merek tenni. Vannak persze rosszabb tapasztalataim is, de őszintén szólva nekem eddig szinte csak olyan szerkesztőkkel volt szerencsém együtt dolgozni, akik nálam magasabb színvonalon művelték ezt a szakmát. Nekik köszönhetően hamar megtanultam kezelni a saját érzéseimmel együtt mások indulatait is, bár az még mindig nagyon megvisel, ha a munkámmal megbántok valakit (ami sajnos elég gyakran előfordul, de nyilvánvaló, hogy ebben nekem is van felelősségem). Általában igyekszem kialakítani a közös gondolkodás feltételrendszerét, sőt próbálom többször is kommunikálni az adott szerző felé, hogy a nehézségek dacára nem kell harcként megélnünk ezt a folyamatot, hiszen nekem is ugyanaz a célom, ami neki. Balázzsal mindez a kezdetektől egyértelmű volt. Barátok vagyunk, lassan tíz éve dolgozunk egymás írásain, a felkérés ebben annyi változást hozott, hogy ezt már a nyilvánosságban is artikuláljuk, bár nem hallgathatom el, hogy Balázs magánkiadással fémjelzett kezdeményezése, amelyről én inkább a kívülhelyezkedés (hívó)szavával szoktam beszélni, alapvetően határozta meg a hozzáállásunkat. A tavalyi Koncentrációval korábban ismeretlen inspirációforrások nyíltak meg előttünk, szóval nem a megbízás ténye, hanem inkább a szellemisége miatt volt más a közös munka.
Lapis József: A válogatáskötet 51 verset tartalmaz, bő húsz év anyagából. Az impresszum szerint a verseket Balázs válogatta. Tőle azt kérdezném, hogy hogyan, milyen szempontok alapján lehetséges egy ilyen karcsú válogatást összeállítani? Ez egy „best of”-jellegű szelekció volt, vagy egyéb, akár szubjektív szempontú összeállítás? Mennyire a „pillanat” szülte, és mennyire egy hosszabb mérlegelés letisztult változata? Volt-e szerepe a kiválasztásban a recepció visszhangjainak, hatott-e rád ez valamiképpen? Van-e olyan vers, amely esélyes lett volna még a bekerülésre, de akár fájó szívvel lemondtál róla?
Tibi, ha jól sejtem, ezúttal a szerkesztőnek nem a válogatásban történő segítség volt a feladata – vagy mégis? Hogyan képzeljük el a közös munkát ebben az esetben? Ha rajtad múlt volna, te mennyiben állítottál volna össze eltérő anyagot, van-e olyan szöveg, amelyet te mindenképp beletettél volna?
Szálinger Balázs: Végig szívtam a fogamat, mert már közben és azóta is úgy gondolom, más léptékű is lehetett volna egy válogatott kötet. Talán 60–70 versnél pontosabb kép jött volna ki. Főleg a régebbi verseknél fájt a szívem: a legelső kötetből ide került négy vers négy zsánert villant fel abból az időből, de nem árul el sokat a kötetről magáról. Egy-két másik vers erre képes lett volna, de akkor hiányzott volna egy-egy hang. Több verset, mondjuk hatot nem akarhattam az első kötetből, akkor felülreprezentált lett volna a válogatásban, annyira meg nem volt jó az anyag. Besztof akart volna lenni, de látod, hogy beugrottak más szempontok is. Szenvedtem a későbbi köteteknél is, hogy ne billenjünk át nagyon a legutóbbi 2–3, esetleg pont az utolsó, Koncentráció kötet felé. Szóval nem volt egyszerű, és sok mindent le kellett vagdosnom magamról. Sajnos a terjedelmet a főnököm, a kiadói énem határozta meg: egyszerűen ezt a méretű kiadványt még egész olcsón el lehet postázni, 70 verses válogatásnál vagy nem olvasható a betűméret, vagy egymás után kellett volna folyatni a verseket, amit nem akartam, vagy nem fért volna be a borítékba. De a szerzőnek sajnos el kellett ezt viselnie, így most már egész elégedett ezzel a sportos mérettel.
Juhász Tibor: Nekem leginkább korrektori teendőim voltak, a verseket Balázs válogatta, aki lényegében önszerkesztést végzett, hiszen ő döntötte el, hogy eddigi költői életművéből mit tesz láthatóvá a kötetben. Ugyanakkor rendszeresen konzultáltunk az összeállítás idején, mert a felmutatáshoz akarva-akaratlanul a kitakarás műveletei is hozzátartoznak, és Balázs számára fontos volt, hogy objektívnek mondható szempontok segítségével gondolkodhasson a saját munkásságán. Szerintem sikerült kialakítania magában a megfelelő arányérzéket – kellő teret kaptak az egyes kötetek, a szükséges lemondásokra pedig a terjedelmi korlátoktól komplexebb megfontolások következtében kerülhetett sor (ezt különösen fontosnak érzem hangsúlyozni az olyan Szálinger-konceptkönyvek miatt, mint például az Első Pesti Vérkabaré). Sok kedvencem maradt ki, leginkább a Koncentráció emlékezetes darabjait, többek között a Lispeszentadorján, prémium események és a Kék, kék, kék című költeményeket hiányolom, de már látom, hogy ezek túl különleges írások, ebben a kronológiai szervezőelvet alkalmazó válogatásban az utóbbi évek Szálingervers-világára helyezték volna a súlypontokat – igazságtalanul.
Lapis József: Izgalmas a kötet íve poétikailag is: jól tetten érhető benne, hogyan alakul, tisztul, karakteresedik Balázs költészete az évek, évtizedek során – most nem színvonalbeli változásról, fejlődésről beszélek, nem feltétlenül, hanem arról a folyamatról, hogyan lakja be a költő nyelvileg más és más módon a világot. Balázs, a munka során tudtál meg új dolgokat saját költészetedről, lírához, irodalomhoz való hozzáállásodról, amikor végigolvastad az életműved? Volt-e valamilyen érdekes felismerésed, akár a tekintetben, hogy milyen irányban haladtál, akár abban, hogy épp hasonló dolgok foglalkoztattak tíz-húsz éve is? Te a magad szemszögéből érésként látod a folyamatot?
Tibi, te külsőbb szemszögből hogyan érzékeled a Szálinger-féle költői ívet, neked volt-e valamilyen belátásod, felismerésed az anyaggal kapcsolatban? És érdekelne, hogy te mint magad is a társadalmi, szociális kérdések iránt elkötelezett alkotó hogyan látod Balázs költészetének közéleti elkötelezettségét, mit gondolsz erről a beágyazottságról?
Szálinger Balázs: Egyrészt rettentő irigy voltam a huszonéves magamra, mennyire könnyű kézzel írt, mennyire kíváncsi volt, milyen gátlástalanul engedett be hatásokat saját magába, ilyen jó iskolát kapott. Másrészt meg láttam, mennyire kopognak mégis ezek a versek, mennyire nem állítani akart valamit a verssel, hanem maga a versírás volt az állítása. Igen, észrevettem, hogy nem foglalkoztatott semmi, csak a vers maga. Illetve amikor ránéztem az arányokra, hogy honnan, melyik kötetből mennyi verset javaslok első körben a válogatásba: meglepett, mennyire sokat javasoltam első körben a 360°/361°-kötetkettős anyagából. Mintha ez a két kötet önmagában is olyan jelentős volna az egészen belül, mint minden korábbi együtt. Ami nyilván hülyeség. De ránéztem a számokra, és ezt láttam. És ezen tényleg többször gondolkodtam a későbbiekben: ennek a két kötetnek az idején szinte újra pályakezdő lettem, nagyon élveztem az életet is, meg azt is, amit csinálok. Nem a kérdéshez tartozik, de hátha belefér: igazán sajnálom, hogy nem lehetett folytatása annak a költészetnek, pedig erre készültem: Táj címen lett volna egy olyan, vastagabb, 160 verses könyv, amelyben a 360° és a 361° mellé jön két ugyanilyen nagyságú, 40–40 verses blokk. Nagyjából most jelenhetett volna meg, ami azért is lett volna jó, mert mostanra nagyjából lekerült a fókusz erről a földrajzos-töris öko-divatról a költészetünkben, ami baromi izgalmas kihívás lett volna egy ilyen kötetnek, és ez kifejezetten izgatott. Magvető-szerzőként meg tudtam volna csinálni, így már nem tudom. Jó lett volna megtudni, hova juttat el egy ilyen anyag poétikailag, de ezt most már nem tudjuk meg. A Koncentrációban mindenesetre jó pár vers van, amit még ebbe terveztem írni.
Juhász Tibor: Számomra most, a válogatás sokadik olvasása után is úgy tűnik, hogy a Koncentráció kulminációs pont Balázs eddigi költői pályáján. Izgalmas út vezetett poétikailag eddig a 2022-es kötetig! Gondoljunk csak a 2000-ben megjelent vígeposzra, a Zalai Passióra, amelynek tavaly látott napvilágot a második (ezúttal magán)kiadása, illetve a posztmodern szövegalakítási technikákkal is kísérletező 360°, valamint 361° című kötetek szabadverseire a 2010-es évek második feléből! Felőlük nézve a Koncentráció a mozgósított költői eszköztár alapján klasszicizálódást sejtet, annál is inkább, mert néhány szöveghelytől eltekintve a formakezelése nem hat olyan radikálisnak, sőt még szonetteket is lehet olvasni benne. Ugyanakkor ez a fegyelmezettség nem jelenti a formabontó megoldások teljes távoztatását, hiszen az elmúlt pár évben is születtek például olyan rendhagyónak nevezhető írások, amelyeket a térképészet nyelvhasználata inspirált, igaz, a 2010-es évek második felének hasonló ihletettségű költeményeiben Balázs sokkal többet kísérletezett. Nekem az a szerkesztői benyomásom, hogy a Koncentráció versvilága számol az életmű korábbi tendenciáival, tud a Kievezni a vajból, az M1/M7, a Köztársaság vagy a fentebb említett „szabadabb” verseskötetek legtermékenyebb eljárásairól, szintetizálja őket, egyedülállóan érdekes nyelvet alkot belőlük. A következetes építkezés mellett természetesen az életmű közéleti elkötelezettsége is szimpatikus, de számomra sokkal lényegesebb az az összefüggés, amelyet ez a költészet a táj és a történelem között vesz észre. Balázs munkái nem csupán kulturális képződményként mutatják föl a tájat, bár kétségtelen, hogy a versek ebben az irányban is izgalmas belátásokra jutnak. Az én értelmezésemben a táj itt inkább a történelemhez hasonlít, hiszen a mozdulatlansága csak látszólagos, valójában folyamatos alakulásban van. Balázs tájai úgy késztetnek a visszanézésre, hogy közben fogva tartják a tekintetünket, a velük történő találkozás a történelem megtapasztalásának lehetőségével kecsegtet, jóllehet a szövegek lépten-nyomon figyelmeztetnek a hozzáférés akadályaira is. Ennek a sajátos viszonynak a megnevezésére az Al-dunai álom, Balázs eddigi egyetlen prózakötete a „tájempátia” kifejezést használja. Nekem pedig, társadalmi kérdések iránt elkötelezett alkotóként, sok mindent meg kell még tanulnom a tájempátiáról.
Szálinger Balázs: És most kelletlen elrugaszkodom. Válogatott versek, a szerző kiadása, 2023. Szerkesztette: Juhász Tibor
(A könyv megrendelhető Szálinger Balázs saját weboldalán.)
Hozzászólások